Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 Alig ment el a levél a banknak, Tamás anyjával is összezördült. Ha nem is szóban - mert odáig nem jutott el de lélekben néhány percre oaembofordult ..: édeonnyjá vat megcsömörlött imádott édesanyjától, ami pedig eddig, huszonkét esztendeje egyetlenegyszer sem történt meg vele. Mintha a sors hirtelen összeesküdött volna ellene: minden napját bikahomlokkal szembefordította vele. Most már többször is efé- fordult azon kapta magát rajta, hogy önmagával sem értett ért egyet. Oly tapasztalat volt ez, amelyre eddig még nemigen tett szert. Anyja ebéd alatt bejelentette, bocsánatkérő mosollyal leplezve zavarát, hogy mégiscsak kénytelen lesz felmondani Erzsinek; egyre több holminak kél lába, most már Tamás szekrényéből is hiányzik hol ez, hol az, egy ing, egy harisnya, neki legutoljára egy kis szürke gyapjúujjasa tűnt el, holott épp arra most nagy szüksége volna, mert nincs mivel fűteni kevés a fűtőanyag, és egész nap féák borzong a hidegtől. - Azt még megértem, hogy női holmit lop, magának meg a kislányának, de mire neki Tamás 44-es inge?- Akad annak is gazdája — mondta az orvos. — Nincs szeretője?- Azt nem kutatom - mondta az anya. - Remélem, van. De azt ne Tamás ingeiben járassa.- Honnét tudod, hogy Tamásnak hiányzik inge? - kérdezte az orvos, s száját tenyere mögé rejtve titokban elmosolyodott. Az anya bosszúsan elnevette magát. - Mert rendben tartom a szekrényét - mondta. - Nem vagyok én már háziasszonynak sem olyan utolsó, mint ahogy az urak képzelik. Engem pedig ne csúfolj - tette hozzá bosszúsan hirtelen felmérgesedve —, s ne nevess a tenyered mögött, mert istenemre úgy itt hagylak benneteket, mint Szent Pál az oláhokat. Nem sokra mennétek nélkülem.- Azt meghiszem - mondta az orvos. - Tamás még csak elvemé valahogy az idejét az Otthon Körben, de én bizonyosan utánad szaladnék. Az anya Tamásra nézett, aztán majd szemrehányó tekintetet vetett az urára. A diák nem felelt/szólalt meg szólalt fel. De ebéd után bement anyja szobájába, amelyben a bútorok már megint egy újrarendezett tájat mutattak be; az alacsony, támlátlan selyemszék az ablak mellől eltűnt, egy kis csavart, aranyozott oszlop állt be a helyére, rajta egy női márványfejjel. - Ne küldje el Erzsit, édesanyám! - mondta Tamás izgatottan.- Miért ne küldjem el, fiam? - kérdezte az anya. - Csak nem ... - Elpirult, elharapta a szót. Tamás szerencsére nem vette észre, annyira el volt foglalva saját izgalmával. - Egyrészt, mert ártatlan - mondta.- Másrészt?- Kezeskedem róla, édesanyám — mondta Tamás, nagy lapos arcát s kissé bolapí tolt orrával besüllyesztett orrát hitvalló mozdulattal anyja felé fordítva -, kezeskedem róla, hogy ennek az asszonynak még egy roooz hamis gondolat nem fordult meg a fejében. Ez olyan tiszta, mint az arany. Ezúttal nem hágy cserben az emberismeretem.- Helyes, fiam - mondta az anya. - Másrészt? 294
