Déry Tibor: Sorsfordító évek X.-ben. Kihallgatási jegyzőkönyvek, periratok, börtönírások, interjúk és egyéb művek, 1957-1964 - Déry archívum 16. (Budapest, 2002)
1957 - Elbeszélés
1957 egy világoskék fésülködőköpeny. Az ablak mellett talált egy támla nélküli, órózsaszín selyemmel bevont kárpitozott alacsony kis széket letilt, mely dologtalanul bámészkodott a levegőbe, ráült, és szétnézett. A szobában semmi sem volt a helyén, s mégis minden oda illett, ahol épp volt. A bútorok is megint másképp álltak, mint amikor utoljára, tán két hete itt járt; anyja minduntalan átrendezte a-seobáját,' őket, s az új kompozícióban olyan öröme telt, mintha mindannyiszor vadonatújonnan rendezték volna be a szobáját. Az ingóságok folyamatos körforgalmában egyetlen állópontként ő maga maradt csillogott sugárzott örökifjú vidámságával s édes kacagásával.- Az apádról A házasságunkról beszéljek? Találtál helyet? Hogy jut eszedbe, fiam?- Meg az apámról - mondta Tamás. - Úgyszólván semmit sem tudok magukról.- Már hogyne tudnál - mondta az anya, s elnevette magát. - Huszonkét éve élsz velünk.- Édesanyám - mondta Tamás -, maguk ugye boldog házasságban élnek?- Igen, fiam - mondta az asszony komolyan.- Akkor arról lehet beszélni.- Édes fiam - mondta az anya -, mindenről lehet beszélni a világon, ha az ember tud hazudni. Csakhogy én nem tudok, mert mindig elszólom magam. Tamás elnevette magát. Nézte az anyját, amint két apró fehér kezének gyors, kecses mozdulataival a haját igazgatta a tükör előtt: imádnivaló volt. - De ha boldog volt a házasságuk - mondta hirtelen elkomolyodva —, akkor nem kell félnie attól, hogy elszólja magát. Ha ... ha az édesapám tényleg boldoggá tette?- Az apád boldoggá tett - mondta az asszony. - Nem választhattam volna jobban. De minden boldogság csak megalkuvás árán jön létre, édes fiam.- Aha - mondta Tamás önkéntelenül. Azt nem kérdem.- Szóltál valamit?- Nem - mondta Tamás.- A boldogságra születni kell - mondta az anya, s a tükörből rámosolygott fiára. — Énnekem megvan a hozzá való tehetségem.- Hál’istennek - mondta Tamás. - Hála annak a jó istennek.- Az apád ...- Azt nem kérdem, hogy édesapám boldog volt-e maga mellett, mert az természetes - mondta a diák. - Azt szeretném, ha arról beszélne ...- Várj! — mondta az asszony, szembefordult fiával Tamással, és úgy nézett komoly szemmel fiának magas homlokú, nagy, lapos arcára, mely most a rejtett izgalomtól tarkán kifoltosodott. - Ne legyünk igazságtalanok légy igazságtalan! Én Nekem velem született tehetségem van a boldogsághoz, mint más nőknek a zongorázáshoz vagy a nyelvtanuláshoz. De apádnál a boldogság nem tehetség, hanem ész és türelem kérdése. - Megnedvesítette ajkát, s kissé ellágyulva újra rámosolygott fiára. - Ha apád boldog volt velem, az az ő ér elsősorban az ő érdeme. - Nem hiszem - mondta Tamás. - Maga mindig túl szerény, édesanyám. 275
