Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921-1939 - Déry archívum 5. (Budapest, 2004)
Berlini kísérletek - Egy házasságközvetítő naplójából
^»y kast, amíg az állatnak elmegy az étvágya. Nem vagyok annak az igazságosságnak sem képviselője, melynek a világ ellentmondásai csak azért szereznek örömet, mert élüket tudja venni. Mi sem áll távolabb tőlem, mint az a gondolat, hogy azért boronáljak össze egymással egy horgas és egy turcsi orrot, hogy kiegyensúlyozott fajt hozzak létre. Ami a bölcsességet illeti, az olyannyira hiányzik belőlem, hogy soha nincs a leghalványabb sejtelmem sem arról, összeillenek-e kuncsaftjaim... „Hogyan, uram, olvasnivalót óhajt, hogy elüsse az időt? Vegye kézbe Schopenhauer aforizmáit a nőkről... ott találja jobbra a szekrény tetején!” „Hogyan, hölgyem, Ön éhes? Egy tápláló »Boeuf au gros sel«-t* hozatok Önnek zsenge „saladé romaine”** körítéssel. Egyszerű házikoszt! Hogy mondja?...igen, két terítéket!” ...hogy összeillenek-e a kuncsaftjaim, vagy sem. Még ha volna is bennem annyi érdeklődés bensőjük iránt, mint a jövendőmondóban az áldozati állat belsőségei iránt, értelmetlen volna, mert az emberi erények és hibák játékának és ellenjátékának éppoly kevéssé vagyok ura, mint a plafon-bridzsnek vagy fútballnak, a korszellem e két legszebb kielégülésének. Minthogy engem, még ha képes volnék is rá, édeskevéssé izgat, hogy két embert csak azért fektessek egy ágyba - mely előbb vagy utóbb mégiscsak Prokrusztészre fogja őket emlékeztetni -, hogy boldoggá tegyem őket. Távol áll tőlem, hogy bármi módon lázadjak az úgynevezett természet ellen. Nincs abban semmi önirónia, ha azt mondom, úgy érzem magam - házasságközvetítői minőségemben -, akár egy kedves folyó, mely hívogatóan kanyarog többé vagy kevésbé tetszetős tájakon keresztül. Ami eljut hozzám, azt hosszabb-rövidebb időre összesodrom, tekintet nélkül saját, gyakran berzenkedő sorsomra. Folyásom, a nehézkedés törvényének, tehát saját és mégis általános törvénynek engedelmeskedvén ugyanazon vég felé tart, mint minden, amit magammal viszek. A táj, melyet esetlegesen érintenem kell, kuncogást csal elő belőlem az éjszakában. A vég időben és térben ismeretlen ugyan, de eljön majd. Az a pillanat, amikor bekövetkezik, sajnos alkalmatlan arra, hogy célként ismerjük föl. Csak az elégtétel marad, hogy az ember másokkal osztozik ebben a nemtudásban, és hogy tehetsége szerint hozzájárult a teremtő rendetlenség propagálásához. „Hogyan, hölgyem, túl kemény volna az az ágy, melyet a várószobában fölfedezett?... Úgy, nem csak túl kemény, de úgyszólván túl keskeny is? Ön szemlátomást nincs maradéktalanul megelégedve cégem szolgáltatásaival? Egy pillanat...” 83 * főtt marhahús *’ római saláta
