Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921-1939 - Déry archívum 5. (Budapest, 2004)
Bécsi maradványok - Andreas Ady
A nyelv: diszharmonikus, heinei s újnémet elemek kellemetlen keveréke; lapos, kifejezéstelen, itt-ott egy-egy úgynevezett „trouvaille”-jal; idegenszerü, gyakran zsargonos mondatszerkezettel; néha kabarészerüen könnyelmű vagy vezércikkezőn patetikus, máskor túlságosan absztraháló, de legtöbbször sematikus. Nincs egyénisége, nincs élete. A versforma már valamivel figyelemre méltóbb, itt-ott furcsa rendellenességekkel, melyek megkapják az embert, de különben rendes, jó verselés, sima, sőt bravúros rímekkel, ritmikával. A hasonlatok néha megkapok, de legtöbbször stílustalanok, sőt ízléstelenek, a költő asszociáló képessége általában kissé langyos, bár néha-néha meglepően foliz- zó, fantáziája ugyan reményekre jogosító, de nem elég érzékletes. Egyik furcsa, s engem, német kritikust megkapó sajátsága: szeret konkretizálni; absztraktumokat véres, húsos testekbe ölt, egzotikus illatokkal... ez érdekes újdonság, ámbár ritkán sikerült... nos, egyszóval: tehetséges kezdő, tanuljon meg németül! S több diszciplínát kérünk!... Ámbár!... ámbár meghökkent itt-ott a gondolatok dús érettsége, kibugy- gyanva az esetlen keretből. Furcsa pogány, viaskodik Istennel, mint egy bukott angyal, diadalmas és egyben megalázott, beteg és mégis győztes. Valami mély vallási tragédia renghet benne, vallásé, mely benne kelt és vele bukik, egocentrikus vallás: korbácsolt hívővel és neuraszténiás Istennel. Kár, hogy nem fejezi ki jobban, amit gondol, bántóan hangsúlyozott az önérzete... Szerelmi versei, sajnos, kissé naivan dekadensek, politikai versei kabarészerüek, hazafias verseiből megtudni, hogy otthonról kiszekálták, s hogy Párizst kedveli... *** így a német kritikus, ki az ortodox poétika szabályaival kénytelen a fordításhoz (ehhez a fordításhoz) nyúlni, s a gondolatot s érzelmet, nyelvet és szándékot szép pedánsan szétválasztva, kimondani róla bölcs viviszek- ciós ítéletét. Mert hát hol marad az Ady-vers hideglelős szuggesztivitása, mely műiden okoskodást, törvényt, nyelvhagyományt, műiden ellenvetést és spekulációt pillanat alatt halomra dönt, szétveti az ember fejében a logikát, elállítja a lélegzetet, hogy egyetlen testtel, melyben szó, gondolat és érzés egy, és csak a mozdulat látszik, ugorjon rá boldog mazochista áldozatára. A német kritikus, ki ért a dadaizmushoz, de a Kari Kraus-i nyelvtisztasághoz is, Rilkéhez is, de Ivan Gollhoz is, s ki mindegyiket a maga mértékével (de mégis abszolút alapon) méri, a magyar Adyhoz is megtalálná útját; a fordításról csak megecetesedett poétikai szabványok szerűit mondhat ítéletet. A magyar Ady ismeretlen egység, semmihez nem mérhető; a fordítás meglévő elemekkel operál, s összehasonlítás útján is,------------ 32 ------------
