Déry Tibor: A Halál takarítónője a színpadon. Cikkek, nyilatkozatok, jegyzetek 1921-1939 - Déry archívum 5. (Budapest, 2004)
Naplójegyzetek 1925-1937 - Kitörési kísérlet a magányból. Erdélyi útijegyzetek, 1937
m <jy<ssty torzítja az előadást. Az előző évek/utak során készített feljegyzésekkel összehasonlítva mégis azt kell megállapítanunk, hogy az előttünk lévők a legkidolgozottabbak, s bizonyos részleteik akár írói forgácsokként is felfoghatók. Legélvezetesebb részei ugyanis azok, amelyek nem csupán „tudósítanak”, hanem egy-egy friss benyomást rögzítenek, ha úgy tetszik: emlékeztetőül s esetleges későbbi felhasználás végett. Amelyek például egy-egy ritka természeti jelenség pillanatképét rögzítik - egy éjszakai viharét a Gyilkos-tó közelében; egy szürke, vízparti hajnalt a Beszterce mentén; a csalán, a menta és a fenyő illatát a napfénybe borított Nagykőhavason; a köd és a felhő vad egymásra csapását a Baglyastetőn. S végeredményben idetartozónak érezzük a csend, a nyugalom, az elvonulás motívumait is, amelyek szintén a természettel kapcsolatosak: a szemlélődést a kolozsvári Botanikus Kertben, a napnyugtába nyúló elmélkedést és emlékezést a gyulaházi rönktéren, a látszólag tétlen ül- dögélést a segesvári vártemplom kertjében vagy a „tökéletes csendet” a Nagyhagymás alatti erdőrengetegben. Feltűnő ugyanakkor az író szenvedélyes érdeklődése a színesen kavargó népünnepélyek iránt, amire jócskán volt alkalma - többször is - Kolozsvárott, nemkülönben a hargitafürdői „mulatságok” alatt és a Vatra Domei-i nagyvásáron, s az ahhoz kapcsolódó pravoszláv ünnepi misén. Az előzőekhez hasonló írói nyersanyagot kell látnunk azokban a villanásnyi arcképekben is, amelyektől szinte tarkádnak a feljegyzések: a fekete bajszos székely bácsié, aki a megromlott közerkölcsökről beszél a kolozsvári piacon; a lacikonyhás nénié, aki szociológiai szakkifejezésektől mentesen fejti ki nézeteit a „népek” mobilitásáról; a kolozsvári kupleráj vad, de lázongásában igencsak korlátolt prostituáltjáé; a kommunista röplapokat közvetítő, írástudatlan nagybányai hegyi pásztoré, vagy a táncba perdülő békási cigánylányoké, akik a tánc végén megcsókolják a földet stb. S mindenekelőtt és fölött: Niculifáé, a nép rablóvezéréé, aki már legendák hőseként jelenik meg előttünk, s akiben Déry már-már egy romániai Nikolaj Suhajt sejt. (S ki tudja, nem járt-e eszében Ivan Olbracht példája, aki Nikola Suhaj, a betyár címmel regényt írt a Kárpátalja erdőrengetegében 16-17 évvel korábban tanyázó Suhajról, a szegények barátjáról és oltalmazójárói?) Végül meg kell említenünk a felhasználásra szánt forgácsok sorában a legszínesebbeket: a szavakat és kifejezéseket. Hogy Marosvásárhelyen a borjúmirigyet „brézli”-nek nevezik, hogy a kárpáti patakok duzzasztóit „dugás”- ként emlegetik, hogy a pásztorok „isztinában” térnek nyugovóra, hogy a lovak lába „nyűgben” van, s hogy a farönkökkel kirakott utat „hidlás”-nak hívják. Nehéz feledni a kolozsvári piacon feljegyzett meghatározást: „kemény idő - lágy emberek”; hogy a Gyilkos-tó környéki kislánynak úgy ízlik a csokoládé, 324
