Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

(Egy félórával később a cseled félénken kopogva bejött, s behozta as^aáfnlát. Akkorára Révész már félig felöltözve ült egy széken a szo^a--kt5zepén, s mint aki eszét vesztette, verte öklével az asztalt, ordítA/a<<mnongve, s üres palackokat vagdosva a földhöz. ^ - Elloptátok az utolsó üvegemet - hortjgte^mkor a cseléd benyitott, s torkának ugrott. És akkorát sikoltotp^rtenetes félelmében, hogy Révész ellökte magától, s visszaroskadta^írícre. De a következő pillanatban hirtelen felugrott, s a szekrényhe>Föhant. Kinyitotta, s megkönnyebbülten nagyot sóhajtott. - MegyjujJ^rTnál' Istennek - suttogta, s az ablak felé tartva a sárgán csillámk^fratackot, gondosan megvizsgálta, nem hiányzik-e a drága folyadékból. Azután óvatosan visszahelyezte a szekrénybe, elzárta, s a kulcsot zsebébe tette.) Mikor a cseléd (odaadta neki) behozta a számlát, elsápadt. - Jól van - dadogta -, (majd,) majd odaadom a pénzt holnap ... majd átvizsgálom elébb ... hagyja csak itt. Az ajtóból még egyszer visszahívta a lányt. - Borcsa - mondta (remegő hangon) -, ha valaki keresne, mondjuk, Kónya tanár ... vagy valaki más, egy levéllel talán ... hát azonnal vezesd be hozzám, (...de C3ak ... mondjuk, ... csak hét óráig ... ha hét óránál később jönne, akkor ... aldcor mondd, hogy nem vagyok idehaza) ... érted, Borcsa? - Kivette az óráját a zsebéből, s maga elé tette az asztalra. - Igenis, megértettem - felelte a lány, s kifelé indult. (De Révész harmaetezor is visszaliívta. — - Még mindig nem hoztatok rumot? - kéra^zie-r-s^TaTTg^ megint remegett a dühtől. A szeme fellobb^aiitr--- NemkapniJ—h^ztíStaa lány, s gyorsan elfordult. Két vastag könnycsepp garduincpufók arcán.) Hét órakor ismét megszólalt a csengő. Révész az asztal előtt ült, zsebórája fölé hajolva, (s meredt szemekkel nézte a mutatókat.) Az ajtónyílásra idegesen összerezzent. Néhány pillanatig szótlanul nézett a cselédre. - Nem jött senki? - kérdezte halkan. Mint veréstől reszkető gyereké, olyan volt az arca. (- Akkor! ... Akkor most már nem fognak jönni—mondta lassan s szinte megnyugodva.) - De hát mire tetszik olyan nagyon várni? - kérdezte a lány félénken. S felbátorodva merészségén, közelebb lépve, csitítólag, anyáskodva: - Talán én tudok segíteni a nagyságos úron. (- dadogta.) Révész meglepődve nézett rá, (Arca mogvonaglott, dc hirtelen szelíd mo solyba oldódott fel a rángás.) majd szelíden elmosolyodott. Felkelt, gyors mozdulattal megfogta a lány fejét, s homlokon csókolta. Ez sikoltva menekült az ajtó felé.