Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

(- Do hisz ez nem Kónya,—suhant át Virág fején mit akarok tölc— mindjárt mog fog fojtani... ozt nem lehet...) - Dr. Virág vagyok - (mutatkozott be neki.) felelte akadozva. - Bocsásson meg Révész úr, hogy felzavartuk, de egy furcsa eset történt az imént... (egy) borzalmas eset... valakit leütöttek... a postamestert leütötték s kirabolták ... s a nyomok ide vezettek... - Hozzám? - kérdezte csendesen az idegen, s valami gúnyos mosolyféle suhant át ajkán. - Nem Önhöz, csak ide a szobába ... a rabló ide menekült, én üldöztem ... aztán... Révész látható türelmetlenséggel hallgatta az elbeszélést. Szeme nyugtalanul járt fel-alá Virág arcán, (szakálla egyre mozgott a) lábával néha idegesen dobbantott. Ámbár látszott rajta, hogy türtőzteti magát, a düh egyre jobban felgyülemlett belsejében, felugrott, s hosszú léptekkel járkált a szobában. - Mi közöm ehhez? - kiabálta, s eltorzult arccal meredt a tanárra. - Mit kínoz evvel, mit akar, miért nem hagynak békén ... azért jött ide, hogy halálra gyötörjön egy beteg embert? (Nem! ez a mcgmagyarázhataüan ingerültség, ez már természetellenes volt. Ha ártatlan a bűnben, akkor miért ez a düh? a rajtakapott ember dühe?) - A tolvaj az Ön szobájába menekült - mondta Virág lassan, nyomatékkal. (s ránézett az idegenre.) - Az Ön szobájába menekült, s a kabátját itt hagyta az Ön ágyán. Az idegen érdesen felnevetett. (A tekintete csúnyán parázsló és sunyi s ez a sikoltó, véget nem érő nevetés, hogy a két ember ereiben megfagyott a vér!) - Mondja csak bátran, hogy én vagyok a tolvaj - (s ismét felhangzott met 3ző kacagása. Azután) megfordult s gyors lépésekkel az ágyhoz ment. (Felcmcltc a kabátot.) - Ez az én kabátom - mondta lassan tagolva a szavakat. - Megértette? Az én kabátom. Délelőtt beleakadt egy szögbe, s elszakadt. - Honnét tudja? - dadogta Virág, s elsápadt. - Honnét tudja, hogy a tolvaj kabátja el volt szakadva? Az idegen megfordult és (s) szótlanul nézett Virágra. Arcán ismét átsuhant az a félig gúnyos, érthetetlen vigyorgás. Néhány pillanatig döbbenetes csendben néztek egymás szemébe. Azután hirtelen Virág arcához hajolt. (Forró lehelete a tanár füléhez csa pott, hogy az végigborzongott az érintés ijedtségétől.) - Jó lesz vigyázni, tanár úr - suttogta halkan, s a hangja sziszegett -, ne avatkozzék dolgokba, mikhez semmi köze. Vigyázzon! - Dulakodás közben nyilván elszakította a tolvaj kabátját - folytatta hangosan s nevetett. - S azért hitte, hogy ez az ő kabátja, mi? Kedves tanár úr,