Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

vett részt, s a mérnök - aki szabad idejében sokat kószált a városban - az utcán sem igen találkozott vele. Egy alkalommal azonban megszokott asztala az étteremben el volt foglalva, a helyiség zsúfolásig megtelt. Blanche kisasszony zavartan, szinte kislányos elfogultsággal nézett szét maga körül, és Suralik úr, úgy vélte, tapintatlanság nélkül felajánlhatja neki, foglaljon helyet az asztalánál. Blanche elpirult, hálásan biccentett fejével és leült. - Még nem volt eddig alkalmam - mondta kissé akadozó németséggel -, hogy megköszönjem önnek, amiért olyan kedvesen a pártomat fogta a vonaton. Örülök, hogy személyesen is megismerkedhettem a magyar lovagiassággal. Suralik mérnök úr elfeledkezve nézte a fiatal lányt. Hódítóan szép volt fekete estélyi ruhájában, arany fénnyel sziporkázó szőke hajával, s álmodozó, ibolyakék szemével ovális arcában. Ékszert nem viselt, csak egy sor igazgyöngyöt a nyaka körül, de még így is annyival feltűnőbb és szebb volt minden más nőnél az elegáns étteremben, hogy nem akadt sem férfi, sem nő, aki meg ne fordult volna utána. Suralik mérnök, aki az együgyűek és a szentek vakmerőségével az étterem estélyi ruhás hölgyei között is térdnadrágban és sportkabátban jelent meg, elhatározta, hogy ezentúl, legalábbis vacsorára, átöltözik. - Hogy tetszik mondani: magyar lovagiasság? - ismételte a lány szavait, és harsányan elnevette magát. - Tessék megnézni, fräulein, ezt a pocakot s ezt a kopasz fejet! Azt hiszi, így fest a magyar lovag? Blanche elmosolyodott, és szemét hosszan rajta felejtette a kis, kövér mérnökön. - Maga nagyon kedves ember - mondta aztán. - Ha nincs ellenére, ezentúl a maga asztalánál fogok étkezni. Ettől a naptól kezdve együtt ebédeltek és vacsoráztak, sőt a mérnök még a gyárból is majd elkésett, oly sokáig vesztegelt a reggeliző asztalnál abban a reményben, hogy még délelőtti munkája előtt megláthatja a lányt. Amikor egyszer váratlanul szembetalálkozott vele a szálloda folyosóján - ugyanarra a folyosóra nyíltak a szobáik -, Suralik mérnök úr úgy elpirult, hogy a szobájába érve, komolyan gondolkodóba esett. - Csak nem vagyok szerelmes? - töprengett gondterhelten; majd hideg vízbe mártotta a fejét, a törülközőjével jó pirosra dörzsölte, szivarra gyújtott, és lefeküdt. - Nem volna csoda! - gondolta. - Olyan tündöklően szép, s amellett olyan közvetlen és bájos, hogy még nálam vénebbek is belebolondulhatnának. S épp hozzám oly kedves ... Valóban, Blanche szemmel láthatóan kedvelte a kövér, kis mérnököt. Senki mással nem ismerkedett meg a szállodában, senkivel soha egy szót sem váltott, sőt a mérnök kérésére egy vasárnap - ismeretségük ötödik napján - ki-