Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

relni, mert az sohasem drágább, s mindig jobb, mint a közepes szálloda jó szobái. A vonatban idejövet különös kalandban volt részem: azt hiszem, mutter, igazad volt, amikor azt mondtad, hogy külföldön sok a kalandor. Ez talán még fokozottabb mértékben áll erre a határvidékre, ahol számtalan erődítés áll, rengeteg katonaság állomásozik, és a hatalmas gyártelepek miatt sok az idegen. Nyilván ennek a nemzetközi világnak a kedvéért rendezkedett be ez a Hotel Kaiserhof is olyan meglepő fényűzéssel, hogy majdnem elszégyelltem magam, amikor térdnadrágban beállítottam a csillárokkal kivilágított, hatalmas hallba. De mint tudod, nem vagyok szégyenlős, s ezért a portástól mégis megkérdeztem a szoba árát. Hét márka húsz, reggeli nélkül. Kibírom. De térjünk vissza a vonatra! Négyen ültünk a fülkében, én, egy másik középkorú, még nálam is testesebb úr, egy negyven év körüli hölgy, s egy fiatal lány. Mint ahogy az vonaton szokás, beszélgetésbe keveredtünk, szó esett erről is, arról is. A fiatal lány - megjegyzem, nagyon egyszerűen öltözködött - belga volt, de tudott németül, az idős hölgy dán, az úr görög. Németül beszélgettünk; én, kérlek, mutter, úgy megszoktam, hogy percenkint 8-10 szót is ki tudok már nyögni nagyobb megerőltetés nélkül. Amikor a határ közelébe értünk, természetesen szóba került a vámvizsgálat; hogy szigorú-e, s hogy meddig fog tartani. A fiatal lány elmondta, hogy egy kis csipketerítőt vásárolt Bruxelles-ben ajándékba egy német rokonának; hogy azért vajon mennyi vámot kell fizetnie. Erre megszólal a testes görög úr; azt mondja: - Ugyan kisasszony, nem érdemes azt bevallani! Leszállítják a vonatról, átvizsgálják a többi poggyászát is, esedeg még el is kési a vonatot. Rejtse el! - Hova? - kérdi a kisasszony. - Tegye a blúzába! - mondja az úr. - Nem motozzák meg az embert, tudom, sokat járok ezen a vonalon. A leány tehát előszedte bőröndjéből a finom brüsszeli csipkét, összehajtogatta, akkora lett, mint egy zsebkendő, s a keblébe rejtette. Tíz perc múlva megérkeztünk a határállomásra. Beállítottak a vámtisztek, s franciául s németül mindenkitől megkérdezik, van-e elvámolnivalója. Elsőnek a kisaszszonytól, aki szélről ült. - Nincs semmi - feleli ez, s kissé elpirul. Erre megszólal a kövér görög úr, aki azt tanácsolta neki, hogy rejtse el a csipkéjét. - Herr Zollbeamter - mondja -, annak a hölgynek van elvámolnivalója! Tessék megmotozni, csipkét csempész! Vérfagyasztó csend lett a fülkében, valamennyien lélegzet után kapkodtunk. A szegény belga kisasszony olyan vörös lett, mint a pipacs, a szeme könnybe lábadt, nekem meg a fejembe tódult a vér ennyi aljasság láttán, a legszívesebben megfojtottam volna azt a csirkefogó ázsán-provokatőrt. Dehát, amíg belga földön állt a vonat, nem lehetett egy szót sem szólni. A hölgyet