Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Hát arról nem tehetek, hogy maga nem tud - mondta a lakatos, s kedvtelve nézegette a lány kipirult, izgatott arcát. Ne féljen lelkem, nem a maga ajtajához készült a kulcs! Egy nagy, faragott tölgyfaládának a kulcsa veszett el, s az úr maga jött el értem, hogy azonnal menjek át, mert szüksége van rá. Olyan sürgős volt neki, hogy mindjárt helyben meg kellett csinálnom. Most már beenged? - Milyen szobában volt az a láda? - kérdezte Julis olyan halkan, hogy a lakatos alig értette meg. - Mit tudom én! - mondta ez, most már türelmetlenül. - Minden bútor úgy be volt csomagolva, hogy nem lehetett felismerni. Engedjen már be, lelkem, nincs időm! Vagy ott van a ráspolyom, vagy nincs ott, majd elválik! - Ez az a szoba - mondta, s rámutatott a szalon ajtajára. - Gyújtsa meg a villanyt, lelkem! A ráspoly a faragott láda mellett feküdt a padlón. - Ugye, hogy nem hazudtam - mondta a lakatos. - Hát most adjon egy csókot lelkem, kárpótlásul, amiért ilyen sokáig megváratott. No mi baja van? ... Nem vásott volna el a foga, tubicám! * György úrfi aznap éjfél felé ért haza, Julis a konyhában várta meg, ezúttal nem akart vele találkozni. A sötétben ült, nehogy az úrfi véletlenül észrevegye, hogy világos a konyhaablak, ő maga viszont, ha ébren van, ott is meghallja a becsapódó kertajtót, de minden bizonnyal az előszobaajtó nyílását, csukódását. Szokott helyén ült, a kis padkán, az ablak alatt, ölében összekulcsolt kézzel, fáradt hátát a hűvös falnak támasztva. Megvárta, amíg az úrfi mögött be nem csukódik az ebédlő ajtaja, aztán gyorsan lerázta a papucsot a lábáról, s az ablakon át kimászott a kertbe. Megkerülte a házat, s az egyik bokor mellé kuporodva, az ablakokat figyelte. Az úrfi szobája és az ebédlő már világos volt, de nem kellett sokáig várnia, hogy megállapíthassa, a szalonban is kigyulladt a villany. A redőny rései közül a fény kiszűrődött a sötét éjszakába. Nem volt különösképp megrémülve, hisz este hét óta, amióta a lakatossal beszélt, tudta, hogy ez fog történni. A köténye zsebéből kikereste az előszoba kulcsát, amelyet már jó előre odatett, s óvatosan betolta a zárba. Olyan feszülten figyelt, mialatt megforgatta a kulcsot, hogy izgalmában kiöltötte apró, piros nyelvét is, s majdhogy bele nem harapott, amikor kinyílt az ajtó. Mezítláb volt, nesztelenül haladt végig az előszobán. A szalonnak, azon az ajtón kívül, amely az ebédlővel kötötte össze, még egy másik összetolható üvegajtaja is volt, amely az előszobába nyílt. Minthogy ez sötét volt, a szalonban