Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

Nem volt köztük, de itt járt - ezt nem volt nehéz megtudni. A pincér az első szóbői megértette, hogy Tóni kit keres. - Hát bizony az az úr egy kissé el volt ázva - mosolyogta a bajsza alatt. - Előbb sokáig beszélt Budapesttel telefonon, aztán a székével együtt kivonult a kertbe. Semmiképpen sem akart a mi székünkre ülni. Egy rongyot kért tőlem, gondosan letörölte a magával hozott széket, odaállította egy asztal mellé, és ráült. - Nem tudja, innét hova ment? - kérdezte Tóni. - Nem tudom - felelte a pincér. - Taxin érkezett, de kifizette a taxit, s elküldte. - Elküldte? - Ez a hír felvillanyozta Tónit. Ha elküldte a taxit, akkor könnyebben megmaradhat a nyomában. - Igenis, elküldte - mondta a pincér. - Ebédet rendelt, de megtiltotta, hogy szeszes italt hozzak neki. Akkor se hozzak, ha térden állva kérne tőlem, mondta. Mindjárt ki is fizette az ebédet, aztán később láttam, hogy lehurcolkodik a székével a partra, amoda a bokrok mögé, de azóta nem láttam. - Mikor volt ez? - kérdezte Tóni. - Tán egy órája. Tóni megragadta a pincér karját, s úgy megszorította, hogy az felszisszent. - Hiszen akkor lehet, hogy még most is ott van! - kiáltotta izgatottan, - Vezessen oda! Lebotorkáltak a kavicsok közt a vízpartra, a bokrok mögé. Egy fűzfa törzsének támasztva egy árva vasszék állt ott - de Halinkának se híre, se hamva. A parton sehol egy lélek. - Ez az a szék? - kérdezte Tóni a pincértől. Erezte, hogy a térde reszket. - Ez - mondta a pincér. - Alighanem valami kávéházi szék lehet! Tóni hangosan kiáltozta Halinka nevét, de feleletet sehonnét sem kapott. Átkutatta a szomszédos bokrokat is, hogy hátha Halinka a tűző nap elől árnyékba vonult, s elaludt valamelyik bokor alján, de ezzel is hiába fáradt. Aztán hirtelen megpillantott valamit, amitől torkán akadt a szó. A felöltőjét pillantotta meg. A part szélén hevert, az egyik fele belelógott a vízbe, s a hullámok csendesen ringatták, mint valamilyen egzotikus, hatalmas vízinövényt. Uramisten, ez csak nem ölte magát a Dunába, gondolta Tóni dermedten. Egyetlen ugrással a parton termett, s kirántotta a kabátot a vízből. A kabátzsebek üresek voltak, hiába vizsgálta meg, fordította ki őket háromszor is, a zálogcédula nem volt bennük. A vízpartján is hiába keresgélt; ha a hullámok kimosták a cédulát a zsebből, a víz már rég elsodorta a könnyű papírdarabot.