Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

Mindezt csöndesen, szenvtelen hangon mondta, de a szobaasszonynak zúgott a füle. - Hogyan lehetne felmondani? - gondolta, s a falra kifüggesztett házirend jutott eszébe. Az idegen hirtelen az ablakhoz rohant. - Hát ez micsoda? - kiáltotta érthetetlen ingerültséggel s az ablakrácsra mutatott. - Egy lakatost hívat még ma este, s kitöreti vagy elfíirészelteti, megértette? - kiabálta s egy százkoronást dobott az asztalra. A szobaasszony halkan összecsapta a kezét. - Ebben a viharban, szent isten, nem jön el semmi pénzért! - gondolta, de szólni nem mert. (Az idegen különben is ldrohant a szobából.) Az eszébe se jutott, hogy hátha a vendéglősné nem engedi meg ezt a pusztítást. Később tárgyalták meg szörnyülködve kettesben: (s az asszony össze csapta a kezét:) - Úristen, csak nem az ablakon fog ki-be járni! - s összenéztek. A vendéglősné összeszedte magát, s egyenesen az étterembe ment. Erősen elhatározta, hogy ... - Kérem ... - kezdte el az idegen előtt, s nem tudta, hogy mit mondjon. Gyávasága fölötti mérge hirtelen kitört. - Kérem - mondta pulykavörös arccal -, nálunk a vendégek az ajtón szoktak bejárni... miért tetszik? ... A lakatos egy félóra múlva már javában ráspolyozta a rácsot, s a vendéglősné egy második százkoronást nézegetett nagy figyelemmel s értelmetlen, csodálkozó arccal. - Csak nem hamis - motyogta, s megmutatta még egyszer a szobaasszonynak. Telve félelemmel, gyanakvással, még jó egy óráig beszélték a dolgot, a százasokat vizsgálgatva egyrészt, majd az idegen lehetetlen kívánságait. A tárgyalás eredményét egy közösen ellihegett mély sóhajtás után a vendéglősné teljes határozottsággal foglalta össze: - Tudj' Isten - mondta fejét vakarva, s kiment a konyhába. S igaza lehetett. Mert még aznap este parázs kis felfordulás keletkezett a házban. Az idegen ingerültsége ugyan eleinte némileg csillapodott. Fáradt és éhes lehetett, mikor megérkezett, agyonfázva a hosszú úttól, s a vacsora s a meleg szoba nyilván kibékítette idegeit. A terem legfélreesőbb sarkába húzódott, de hosszú, előregörbülő hátával még így is azonnal feltűnt a kaszinó vendégeinek. A tanár idegesen fészkelődve, hallgatagon bámult át asztalára s hangja hallatára mindannyiszor összerezzent. Valamire emlékezett... de mire? A vihar kinn egyre erősbödött. A párkányokra már magas rétegekben rakódott a hó, a párával befuttatott ablakok szakadaüanul csörömpöltek (A konyha kémé nyen át úgy fütyült a szél, hogy az emberek elhallgattak, csak egy egy pohár)