Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

* Fél nyolc után öt perccel jelentkezett a sofőr! - Nincs időm hosszas magyarázatra - mondtam neki kissé elfúló hangon. Nedics Iván, a váltóőr ajánlotta magát. Ötezer dinárt kereshet, ha azonnal értem jön, és elvisz a kocsiján Vélje Gorciba, úgy, hogy kilenc órára odaérjünk. - Ki beszél ott? - kérdezte a sofőr. - Kérem, ne töltsük fölöslegesen az időt - mondtam. - A nevemet nem ismeri. Az állomásról beszélek, az állomásfőnök úr engedélyével, és az ötezer dinárt már letétbe helyeztem az állomásfőnök úrnál. Elvállalja? Néhány pillanatnyi csend következett. - Másfél óra alatt nem érhetünk oda - hallatszott aztán a sofőr hangja -, de ha két órát engedélyez, öt perc múlva indulok. - Induljon! - mondtam, s letettem a kagylót. Nyolc óra tíz perckor a keresztútnál, ahová a váltóőr kíséretében eléje mentem, felhallatszott az erdő fái közül a motor távoli zakatolása. Még öt percig tartott, amíg a kocsi a dűlőútról bekanyarodott az országútra ... de ez az öt perc oly hosszúnak tűnt fel nekem, hogy azt hittem, sohasem érek a végére. Átadtam a váltóőrnek a megígért ötszáz dinárt, és meg sem várva, hogy az autó megálljon, felugrottam a hágcsóra. Ford kocsi volt, nyitott karosszériával, jó erős motorral. - Ha fel nem fordulunk, másfél óra alatt Vélje Gorciban vagyunk - mondta a sofőr. - Másfél óra múlva, tehát háromnegyed tízre! Nem sokat beszéltünk az úton. Mindjárt az elején megmutattam a sofőrnek, megnyugtatására, az állomásfőnök által saját kezűleg aláírt ötezer dinárról szóló nyugtát, és még egyszer a lelkére kötöttem, hogy olyan gyorsan hajtson, ahogy csak tud. - Ha a kocsinak valami baja történnék, megfizetem a kárt - mondtam. Ha maga a nyakát szegné, ellátom özvegyét és az árváit, feltéve, hogy én életben maradok, és háromnegyed tízre Vélje Gorciban vagyok. Ha elvesztené miattam az állását, másikat szerzek. De úgy hajtson, mintha az életéről lenne szó! Miután ilyképp megnyugtattam, izgalmamban fütyörészni kezdtem. Nyílt tekintetű, erélyes arcú fiú volt ez a sofőr, s értett a kocsijához, jó vezető volt. De az országút! Két kézzel kapaszkodtam az ülésbe, hogy le ne forduljak, és egy negyedóra múlva már úgy hintázott a gyomrom, hogy azt hittem, nyomban kiadom a lelkemet. De a sofőrnek meg sem kottyant az erélyes reggeli gimnasztika, hátrafésült haja vidáman lobogott a szélben, és minthogy én már nem fütyörésztem, ő kezdett dudorászni.