Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

mcl kísérjük az állat egész viselkedését), hogy Szabó esetét kivéve - ki maga provokálta a támadást - általában szelíden (s valami furcsán békés kíváncsi sággal) viselkedett, (az cmbercldccl szemben) s természetének ez a vonása még jobban kitűnik a városban esett utolsó - komikus és mégis megrázó - kalandjából. Körülbelül egy órával a harangozás után ismét megjelent a város belsejében. Teljes sötétség borult már az utcákra, a teliholdat felhők takarták, s az ablakok mögött gubbasztó emberek néma borzalommal hallgatták az egyre jobban közeledő s erősödő ordítást. Az állat egyik markában valami lángot lobogtatva bukdácsolt végig a sötét utcákon. Örökmécses volt, mit a templomban zsákmányolt. Magasra tartva, sebesen ide-oda himbálta, karjaival (valami) furcsa áldásosztó mozdulatot végezve; folytonos mély bőgéssel, mintha a sötétben elbújt vagy alvó emberek figyelmét akarná felhívni, (esetlen ugrásokkal tűnve fel, hirtelen fantomként a bezárt ablakok előtt.) - Hisz ez azért bőg, mert fél - mondotta a hentesmester feleségének, miközben nyugodtan pipájára gyújtott. (S valóban! nem lehet kitérni a gondolat elöl, hogy az állat nyugtalanságot és félelmet érzett irtózatos magányában az emberek vadjár^adí^m^o^epette és valamilyen kifejezhetetlen vágyat is^ho^y^-ma^anyból kimenekülhessen. Botorkálva, kimerülten rohjnJ^egyi^féTésalá a sötét utcákon, az örökmécses tűzzászlajátJoJiegtaTvá^ieje mellett, néha megállt, s mellének hörgő lihegése œairalînasan reszelt a csillagok csendje alatt.) Erős szél keletkezett időközben, a kakasok csikorogva fordultak meg a háztetőkön, és az ablakok előtt suhogva ide-oda hajladoztak a gesztenyefák még lombtalan ágai. Az állat meg-megállt, fáradtan támasztva hátát a vastag törzseknek. Hirtelen elhatározással kiegyenesedett, s a járdára ugrott egy megvilágított ablak elé. A szobából rémült sikoltások hangzottak. Az üveghez támasztotta fejét, s apró fekete szemeivel rámeredt a megriadt családra - majd az örökmécsest feje fölé emelve, néhányszor ide-oda himbálva, a másik kezével lassan megkocogtatta az üveget. - Mint amikor valaki szállásért kopog be egy lakásba - mesélte később a pék -, bizisten, ha nem tudtam volna, hogy fenevad, még beeresztem, amilyen lágyszívű vagyok ... Tán tíz percig guggolt az ablak előtt, egyre kopogva, s a fel-fel lobogó mécsessel jeleket integetve a szoba hátterében szorongó családnak. Nyilván öröme is telt egy darabig ez emberi foglalkozásban - de mikor látta, hogy semmiféleképpen sem akarják megérteni, hirtelen dühbe gurult, s egy türelmeden mozdulattal benyomva az ablakot, tovaállt. A pékcsalád szekrényekkel s díványokkal reteszelte el (azután) az ablakokat.