Déry Tibor: Különös árverés. Regények 1920–1942. Ein Fremder (Déry Archívum 4. Petőfi Irodalmi Múzeum és Kortárs Irodalmi Központ, Budapest, 1999)

- Menj ki - súgta Révész -, s ott beszélj vele. Kónya értelmetlenül bámult rá, azután ingadozva, lassan megindult az ajtó felé. Valami dörmögés hallatszott az előszobából. S akármilyen keskenyre nyitotta is ki az ajtót, a résben egy pillanatra mégis csak megjelent a pedellus bajuszos, ravasz arca, kutató pillantást vetve a szoba belsejébe. De hogy meglátta-e Révészt, Kónya nem tudta eldönteni, megkérdeznie pedig semmilyen formában sem lehetett. Ez az aggodalma mindenesetre nagy szerepet játszott, később abban az elhatározásában, hogy Révészt kiszolgáltatja a hatóságoknak. S ha az ember alaposan meggondolja a dolgot ... még csak nem is veheti rossz néven tőle e tettét. (Gyenge, értelmeden s felette félénk ember volt elvégre ...) Egész testében remegve jött vissza a szobába. A levél kiesett kezéből, s ideoda szállva, zizegve hullt a padlóra. (Megállt a szék előtt, s nagyokat nyögve ropogtatta ujjait. Hirtelen) Siránkozó hangon kifakadt. - Ez is miattad történt ... mindennek te vagy az oka! - nyögte kétségbeesetten, s a levélre mutatott (remegő karjával). Révész felemelte a földről s elolvasta. Azután lassan darabokra tépte, s a földhöz vágta. - Ezért... hát ezért! (- s valami furcsa nevetésféle szállt cl ajkáról. -) Mert ez a hájfejü rád parancsol, hogy azonnal jelentkezzél, vagy ... hogy is mondja „orvosi bizonylatot" küldj ... ezért a nagy kétségbeesés! S ahogy nézem a dolgokat, alighanem nagy kedved is van rá, hogy szót fogadj, s engem itt hagyj... egyedül... s magammal tehetetlenül, (egyelőre!) - De hiszen elveszítem az állásomat, ha nem ... - siránkozott Kónya - s akkor miből éljek? Nem, ez már több volt, mint amennyit akár rendes idegzetű ember is elbír. Révész lassan felállt a díványról, arca sápadt volt(, mint a viaszk) s a szeme csillogott. Kónyához lépett, s a vállára tette kezét. - Te állat (- csapott fel hirtelen hörögve a hangja -) ezt mered nekem válaszolni ... most... most, amikor ... Elfulladt, s csak kezei folytatták a mondatot. (Kónya sikítva, mint egy ma dár roskadozott súlyuk alatt.) - ... most... most! - ordította még mindig. - Most, most, amikor a te hülye agyvelődnek is ki kellene már nyílnia ilyen csoda láttára, mikor az egész világ rendje... Nem bírta folytatni. Leült a díványra, s némán bámult Kónyára. (- ... nem, nem lehet másképp ... meg kell lennie—mormogta halkan^^Csak ezzel a fajtával tudnám, hogy mit csináljak^zjimiiJré^^ nemes teremtése az istennekj^hxzJíép^ nem lehet, hogy teljesen ldveszettjég^m-belőle^zar. emberségnek hívják ... nem, más nevet kell rá KrKulïïlîycsmi láttán ...de meg kell kísérelni... meg kell ncld magyaráznom!)