Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Knockout úr útijegyzete
Amikor D.-ban százöt kilós állapotban vonatra szállt, e testsúly pontosan kifejezte lelkiállapotát: Bernát nem tudta, hogy boldog-e vagy boldogtalan. A hölgy, mint egy messzi csillag, Budapesten tündökölt, mi két hete Dalmáciában lődörögtünk, mit lehetett itt tudni? A kirándulás, mondhatni, rosszul kezdődött. D.-ból vicinális visz Hercegnoviba, a vagonka keskeny ajtaján Bernát csak nagy kínnal küzdötte magát keresztül. Előbb fronttámadással, majd oldaltfordulva, kigyószerű vonaglásokkal kísérletezett, az eredmény lesújtó volt. A kalauz már trombitált, le kellett csatolnom Bernát hátizsákját s úgy tolnom fel szegény fiút két részletben a már épp induló vonatra. Holott, mint később kiderült, nyugodtan várhattunk volna még az állomáson, mert a vonat kétszáz lépés után hirtelen lassítani kezdet, a mozdony vészesen pöfögött, megálltunk. A kalauz és a mozdonyvezető a vágány mellett álltak és fejüket vakarták. Úgy látszik, a gép nem bírta a megterhelést, visszatolattunk az állomásra, ahol egy másik mozdonyt csatoltak ránk. Bernát (rendkívül) módfelett fel volt húzva, mert a kalauz jegy lyukasztás közben hosszan elnézegette testi formáit s arca szemlátomást felderült. Fejével is bólintott, mintha azt mondaná: hát persze, persze, most már értem! Holott nem volt igaza, mert ha Bernát történetesen hetven kilót nyom százöt helyet, a végső eredményen az mit sem változtat. A kora reggeli órák ellenére, forrón sütött a nap, a vagon csakhamar átfült. Kétoldalt a Karszt-hegység kopár, okkersárga csúcsai meredeztek, egy-egy vigasztalan piniával hegyükben, amelyek elhagyatva, némán álltak a kőrengetegben, ferdén előrehajolva, mintha guta ütötte volna meg valamennyit. Amerre az ember nézett, kő és kőszilánk. A sínektől oldalt két lépésnyire kezdődött a kőtenger s mint egy bibliai átok elöntötte a világot. Egyik vagy másik hegyoldalban tenyérnyi zöld hely látszott, nyolc-tíz olajfa kapaszkodott ott kétségbeesetten a kövekbe, a nyerskőből emelt kerítés mögött. - Ez a kerítés - mondta Bernát, aki már járt ezen a vidéken -, nem a szomszédok ellen védi meg a kertet, nehogy azt hidd! Szomszéd itt nincs! Ez azért van, hogy ha a bóra elkezd fújni s a paraszt véletlenül a kertben dolgozik, hogy le ne döntse a vihar szakadékba szegényt! A kecskéknek is szükségük van rá, mert azokat is lesodorná a (béfa) vihar! - Téged nem - gondoltam, de nem mondtam ki hangosan, mert Bernát még mindig fel volt húzva. Máskor nem (is) vette (úgy) szívére (mókáimat) kis szúrópróbáimat, de ezúttal, úgy látszik, rosszat sejtett. A baj ott kezdődött, hogy kiszálltunk Morinjban s hogy a dalmát női típus szláv és olasz keverék - különösen kedvemre való. Csendes, de konok ember vagyok s tetszésemnek is a magam módján adok kifejezést. A hajón, amely Hercegnoviból bevitt az öbölbe, egy tündöklő fiatal lány vonta magára figyelmemet. Ámbár lehet, hogy nem is volt oly tündöklő; Bernátnak például
