Déry Tibor: Knockout úr útijegyzetei. Elbeszélések 1930–1942. Erzählungen aus den Reiseerlebnisse des Mr. Knockout (Déry Archívum 3. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Itthon

Vince nevetett. - Majd jelentkezem, ha meghíztam - mondta. Oldalt pislantott, a harmadik nevelőnő még mindig ott ült, egyébként üres volt már a sétány. A Duna felől egy gyönge felhőcske szállt partra, megrezgette az ágakat és rájuk aggatta a víz illatának könnyű kendőit, melyeket a nap azonnal behímzett arany sugaraival. A Margitsziget felől autótülkölés szállt át és hegyes fejével tovább húzott a Rózsadomb felé. Csupa tavaszi ragyogás volt a táj. - Éhes vagyok, Lidi - mondta az úr. - Jössz már végre? Te is gyere el édes öcsém! - Ha most ebédre hív, akkor már nincs baj, gondolta a fiatalember, aki két napja már egy falatot sem evett, kivéve három kanál hideg krumplifőzeléket, amit az éjjel szállásadónőjének a konyhájában talált. - Gyere el, legyen mielőbb szerencsénk - mondta az ügyvéd s kezet nyújtott. Néhány pillanat múlva mindketten eltűntek a kanyarodó sétány bokrai mögött. Vince visszaült a padra. A galambősz, fekete bugyellárisú öregúr szerencsére még nem ment el, épp az utolsó falat perecet dugta reszkető kézzel szájába. A szomszéd padon a harmadik nevelőnő végre felkelt s a Császár fürdő irányába lassan útnak indult. Egyedül maradtak a kis köröndön. Vince kinyitotta a bicskát a zsebében és erősen megmarkolta. Ha kiabálni fog, belevágom, gondolta. De nem fog kiabálni, hacsak nem rémületében. Nem felejtette el, hogy az öreg a bal nadrágzsebébe dugta az erszényt. Minthogy felöltője ki volt gombolva, balkezével kiránthatja anélkül, hogy fel kellene állnia. A fiatalembernek néhány pillanatig oly erősen reszketett az alsó ajka, hogy nem tudott megszólalni és elmondani az előre kitervelt mondatot. Egy fehér galamb száll le üveges szárnycsapásokkal lábuk elé és szégyentelenül csipegetni kezdte a perec morzsáit. Ebben a pillanatban az öregúr Vince felé fordult. - Remek szép állat - szólt kedvesen mosolyogva, szelíd hangon. - Figyeld csak gyermekem, épp olyan begyesen tartja a fejét, mint a Lidi kisasszony. A fiatalember néhány pillanatig meredten maga elé nézett, aztán levette kalapját és egy gyors mozdulattal ráborította a lábánál legelésző galambra. A kalap alá nyúlt, megmarkolta a verdeső állatot és kitekerte nyakát. Majdnem elszédült. A kalapot visszatette a fejére. A madarat kabátja alá rejtette. - Jó ebéd lesz a Lidiből - mondta mosolyogva a galambősz öregúrnak, aki pislogva, némán nézett az arcába. Felkelt s megemelte kalapját. - Szolgája, van szerencsém - köszönt el nevetve -, van szerencséje! Csék! A fasor kanyarodójánál még egyszer hátra nézett. Az öregúr a pad támlájára dűlt, alighanem elájult. A fiatal fiú nevetett. - Van szerencsénk! - ismételte hangosan s megtapogatta a még meleg galambot, majd kissé reszkető lábakkal futásnak eredt. A Zsigmond utcában volt egy ágyhelye, másodmagával egy cselédszobában, ahonnét majdnem ki lehetett látni a Dunára.