Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Görcsös zokogás rázta a kisfiút. De egyszerre felugrott, dacosan letörölte könnyeit s megrázta a fejét. Körülnézett, hogy nincs-e senki a közelben, azután egy bokor mögé lépett s ott letérdepelt. Már napok óta, amióta a veszekedések tartanak, minden este ágyában hoszszasan, sokat imádkozott. Kérte a jó istent, hogy tiltsa meg apának, hogy anyával veszekedjék, ... mert hiszen anya nem lehet hibás ... nem hibás s anyának nem szabad sírni... S mire ide eljutott, már pityergett, pityeregve szendergett el esténkint. A rákövetkező reggel, minden reggel erősen leste imádsága hatását. Olyankor alig történt valami, mert apa korán kelt s hivatalba ment. De délben, ha félve, dobogó szível iskolából hazajövet benyitott a házba, már mindig folyt a csúnya veszekedés s a szomszédok ott álltak az utcán s figyeltek. A kisfiú nem értette. Hiszen ö megkérte istent! ... S hiába kérte? ... Vagy tán rosszul kérte? ... Tán nem könyörgött eléggé? S napról-napra mind fájdalmasabban csalatkozott reménységében, kétségek támadtak benne, valamit nem értett. Kérte istent, de apa csak veszekedett mindig. Most letérdepelt a bokor mögé s megint imára kulcsolta kezét. Égnek emelt arccal hangosan imádkozott: - Édes istenem ... már annyiszor kértelek, hogy tiltsd meg apának, hogy anyával veszekedjék ... hallgass most jól ide ... eddig bizonyára mindig elfelejtkeztél, ... de most már ne felejts el ... Szilas Gyurinak hívnak ... az apát meg Szilas Károlynak ... a mi városunkban nincs más Szilas Károly ... hát nem zavarhatod össze. - Nagyon kérlek, édes, szeretett istenem ... engedd meg, hogy ha most hazajövök, akkor békesség legyen ... és apa csókolja meg anyát és egészen csend legyen a házban ... és én mindent meg fogok tenni, amit csak akarsz; édes jó istenem ... már annyiszor kértelek, ... de mindig hiába ... hát ha most se teszed meg, amire nagyon, nagyon kérlek ... akkor... akkor soha többé nem fogok hozzád imádkozni; de én tudom, hogy meg fogod tenni ... ne haragudj rám, hogy eddig rossz voltam,... de ha most se teszed meg, akkor soha többé nem fogok imádkozni. A kisfiú felkelt, még egyszer erősen belenézett a napba, mert azt hitte, hogy a jó isten ott van, elvakult szemmel, botorkálva megindult. Egészen vidámra derült az arca, mert hiszen most már lehetetlen, hogy kívánsága ne teljesedjék, anya megint boldog lesz. S titokban már nagyon örült a paprikásnak. De azért közbe-közbe aggódva ügyelt házuk felé. Közelebb érve szíve mind hangosabban dobogott. Az ajtó sárga rézkilincse messzire elvillogott a napfényben s a rozsdás szélkakas csikorgása is hallhatóvá vált már. Még vagy ötven lépés, aztán a kapu, meg az ajtó és benn van az ebédlőben.