Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
zuhanása. A nagyok abban a pillanatban kiabálva (ugrottak) ugráltak fel helyükről, a cseléd felsikongott, s a fölre ejtette a tányért. S rögtön utána a néni, apa, anya, a cseléd, valamennyien tolongva s (lökdösődve) lökdösve kirohantak az ajtón. A kisfiú dermedten ült a helyén. S amikor a hálószobából élesen, rekedten, égnek szállva s keresztülhasítva a falakat, dobhártyát, felhangzott egy (hosszú, rettenetes) rettenetesen hosszú állati sikoltás, úgy megijedt, hogy könny szökött szemébe. Ordítozás, kiabálás zúgott a falak között, apa rekedt hangja dörgött, de anyáét nem lehetett kivenni az asszonyok vérrepesztő halálos (visításai) sivításai közepette, mik úgy törtek lángolva a (magasba) magosba, mint gigászi vörös rózsák az üvegház tetején át, csörömpölve s az űrbe hajtva ki vértől csepegő acélos szirmaikkal. Azután hirtelen ajtócsapkodás hallatszott, s anya berohant az ebédlőbe, arca ragyogott a könnytől, s szipákolva, hadonászó kezekkel szaladt a kisfiú felé. - A bácsi meghalt... eredj haza ... azonnal ... A bácsi meghalt! - suttogta. De abban a pillanatban valaki újra beugrott a szobába. A néni volt, s mögötte az ajtóban apa magas alakja jelent meg hirtelen. - Te ölted meg! - rikácsolta az asszony, kinyújtott karmos kézzel anya felé. - Te ölted meg, miattad halt meg. Fülsiketítő zsivaj volt, a kisfiú már semmit sem értett. Csak apát látta, amint égnek emelt karokkal, mozdulatlanul állt az ajtóban. Körülötte forgott a szoba, anya meg a néni mintha egymást kergetnék lihegve az asztal körül, kívülről a cseléd hangos visítása hallatszott, hörgése a falakon át, s a nap sütött. S hirtelen kiürült a szoba, s ő ismét egyedül maradt. Jó ideig tartott, míg megrettent, süket ámultából magához tért. Szédülve nézett körül. A gyomra fájt az éhségtől. - A bácsi meghalt - gondolta át a dolgot. - Meghalt... meghalt - ismételte egyre, de semmi különöset nem érzett, ámbár tudta, hogy mi ez: meghalni, eltűnni egyszer s mindenkorra - s ámbár (kedvelte) szerette a bácsit, ki kedves volt vele, s kivel gyakran beszélgetett. De most olyan éhes volt! A szeme szikrákat hányt. A pecsenye ott volt a kredencen, s a bácsi volt az oka, hogy most nem ehet. S erre a gondolatra olyan méreg gyűlt föl benne ismét, hogy tombolni szeretett volna s öklével ütni az asztalt. - Miért épp most? - kínozta konok kis agyát folyton a gondolat. Aztán hirtelen elhatározással felállt. Szeme vadul sustorgott, szája előrecsúcsosodott. Hangtalanul, macskaléptekkel, vigyázva, zajra figyelve a kredenchez suhant, (s felágaskodva) felágaskodott, vad markolással egy nagy darab húst tépett le a tányérról. Mialatt teli szájjal, csattogva rágta, szeme nyugtalanul forgott körül a szobában, s feszülten hallgatózott: a hirtelen, hideg csendbe dermedt lakásban nem hallani-e közeledő léptek dobbanását.
