Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

hívását nem hallva, megkönnyebbülten, egyszeribe felpattant, mint a szöcske, s szinte köszönni is elfelejtett, úgy rohant ki a sápítozásoktól hangos, avas szobából. Ezért is, s mert már éhes volt, hogy korgott a gyomra, rettentően örült elindulásuknak. Nagy bosszúságára azonban még szinte fél óráig is eltartott, míg úmak vághattak. Nem tudta, mi halasztja a dolgot. Anyát már látta teljesen felkészülten szobájában, apát úgyszintén, türelmetlenül szaladgált tehát az utcán, fejét vissza- s bedugva a szobába, szólongatva a lassú uraságokat, ismét előrerohanva s újra. még dühösebben visszatérve. Mikor anya már kijött, még mindig jó sokáig kellett apára várniuk, ki egyre késett, s mikor végre megjelent, olyan morcos arccal s olyan lassan húzva lábát rótta a napfényes utcát, hogy a kisfiúnak minden bizonnyal elcsavarodott volna jókedve, ha nagy türelmetlenségében s éhségtől egyre jobban kínozva, gondolatait teljesen el nem foglalta volna a közeli, kitűnő ebéd képe, mitől mást észrevenni, meglátni teljes lehetetlenség volt számra e percben. Egyre éhesebb lett, s türelmetlenségében már jócskán szülei előtt érte el látogatásuk célját. De azért nem mert egyedül becsöngetni a lakásba, az utcán várta meg anyát, apát, gólyamódon, egy lábon állva s azt folyton váltogatva, s egyszersmind hunyorgó, vaksi szemmel próbálgatva, elbírja-e a nap szemtelen, égő tekintetét. Odabenn, néniéknél azután újabb szerencsétlenség érte. Szokás szerint rögtön az ebédlőbe rontott, de a néni sajnálkozva állta el útját. - Az uram még nincs idehaza, megbocsátanak! - mondta apa felé fordulva, s erre valamennyien a szalonba vonultak be. Hogy a kisfiúnak ez nem tetszett, ez nyilvánvaló. Még inkább, hogy elmorcosodott a kelletlen csenden s unalmon, (mely) mi a szalon avítt bútoraiból a környezetre ráragadva, oly lomha locsogássá álmosította társalgásuk, hogy a kisfiú füle egészen becsukódott számukra, s teljesen elmerült privát gondolataiba: iskola, játék s egyéb témákat illetőleg. így nem is vehette észre, hogy a nagyok egyre idegesebben fészkelődtek helyükön, a néni minduntalan kibeszaladt, és sápítozva mentegetődzik, s apa ellenséges, fürkésző pillantásokat vet anyára, ki alig tudja elrejteni látható nyugtalanságát. S csak arra ijedt fel, hogy a gyomra ijesztően kordult, mire nyafogva kissé, most már nagyon türelmetlenül kezdett újra érdeklődni az ebéd után. - Még néhány percig várunk - mondta a néni, s utána teljes csend állt be a szobába, senki sem tudott szóhoz jutni. S valóban, ijedtségre, megbotránkozásra egyaránt elegendő ok volt, hogy már kétórát ütött a falióra, holott egyébként fél egykor legkésőbb megkezdődött az ebéd, s a gazdának ilyenkor rég itthon már a helye. - Nem is láttam még délelőtt! - mondta a néni, s a kisfiú észrevette, hogy a szeme vörös, akárcsak ha sírt volna. De aztán eszébe jutott, hogy már