Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Felkeltem s hazaindultam. A bakter előttem haladt, az állomás felé tartott, úgy látszik, éjjeli szolgálatra volt soros. Vidáman fütyürészve bandukolt, de mikor egyszer hátranézett s megpillantott engem, hirtelen elhallgatott s oldalvást kitérve, előre engedett. A kantinba mentem, vacsorát csomagoltattam, mert meleg éjszaka lévén, az erdőben akartam hálni. Meleg, kényelmetlen szobámat untam már s minek mentem volna haza, mikor ma Kriska amúgy sem jön el. Éjjel az erdőben tündértánc járta. A sötétzöld lombok között halkan világított le a hold, a vékony fehér sugarak levélről-levélre peregve lengtek a hajlékony táncra. Az alvó füvek felett szél suhogott, a fák borzongva riadtak fel álmukból. Boróka illata foszladozott szerte s a holdsütötte réten világló sárgán mosolygott a kutyatej. Keresztül a réten bárányfelhők suhanó árnya menekült az éji sötétbe s a lankadt szél szárnyán álmom riadtam üldözte a boldogságot. Elutazunk egy hét múlva ... segíts meg Istenem. Zsebemből kihúztam a revolvert, tréfából célbavettem az egyik csillagot s elsütöttem. Süket csapkodással szállt a hang, egy fehér éji pillangó szárnyaperzselten esett lábamhoz. A fák közé lőttem, recsegve tört le egy ág, suhanó madárszárny érte arcomat, ijedten hátraléptem. S a pokoli, hegyvisszaverte hang után lázas életre kelt az erdő. Ijedt csiripelés hangzott fejem felett, a szemközti dús fenyőn egy mókus ugrándozott makogva. Lepkékkel, bogarakkal telt meg a levegő, a fák megrázkódva beszélgetésbe kezdtek. S a távoli hegyeken még szállt a dörgedelmes visszhang. Nyugodalomra vágytam, otthagytam a mulatságot s mert amúgyis fáztam, hazafelé indultam. A toronyóra egyet ütött. - Már csak hat van hátra - gondoltam boldogan s átugrottam a vasúti sorompón. Elhaladtam az állomás előtt, a síneknél feküdt a piros jelző lámpa. Vérfényében ezer szúnyog, vaklepke röpködött kuszáitan, neki-neki ütődve. Alig hagytam el az állomásépületet, meleg kéz fogta be hátulról a szememet. Megrémülve néztem Kriska arcába. Mezítláb volt, cipőjét kézben fogta, arca sápadozott a holdfényben, homlokából hirtelen kisimította ziláltan lelógó hajfúrtcit. - Most jövök a szolgálatból - hadarta gyorsan - mostig hajtogattam a vasalót... már majd letört a derekam ... meg a karomat sem bírom, ... hogy a szél ütné meg a kapzsi, vén teremtésit ... az nem sajnálja a más fáradtságát, nem bánná, akár hajnalig eldolgoznék, ... de vacsorára vízbe nyűtt puliszkát ad ... egye meg a fene.