Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

- Istenem ... hát mi történik velem? ... Kriska ... ki ez a Kriska? ... Ha most megöltek volna miatta! ... Meghaltam volna ... édesanyám árván marad ... Kriska miatt... (hát megtörténhetik ez?) mi ez? De hiszen tudtam a kockázatról ... tudok most is ... (és) én nem bántam ... tehát dögöljek meg Kriska miatt? ... Hát érdemes? Szerelmes vagyok belé ... igen, szerelmes a falu (szeretőjébe) árvalányába ... Nem bírtam tovább egy helyben, fel-alá járkáltam a (szobámban) szobában. - El kellene utaznom ... ma-holnap vége a vakációnak. - De hiszen nem tudok ... nem tudok innét elutazni ... nem tudok tőle elválni ... nem tudok Kriskától elválni ... mi lesz velem? Ha nem tudnám, hogy ő is szeret ... ez így van ... ez biztos! ... Akkor ... mi lenne akkor? ... Nem tudom. De az bizonyos, hogy szeret ... hisz ma is életét kockáztatta, hogy találkozhassék velem ... miért tette volna, ha nem szeretne engem ... nemcsak amúgy ... hanem igazán ... bicskával fenyegették, mégis eljött ... szeret ... szívből szeret engem ... annyit tudok ... s ez vigasztal. De hát mi vége lesz ennek? Itt töltöm majd életemet s feleségül veszem Kriskát... szent Isten. Levetettem magam az ágyra, arccal a párnák közé. Reggel felé aludtam csak el, akkor meg minduntalan hangos beszélgetés, kutyacsaholás, kiabálás zavarta álmomat. Ebédemet ismét hazahozattam, utána meg nekiültem, hogy végre megírom édesanyámnak a már oly rég halasztódó levelet. De nem bírtam vele elkészülni. Százszor is nckikezdtem. Azután hivatalomnak írtam egy levelet. Még az éjjel elhatároztam ugyanis, hogy szabadságomnak két héttel való meghosszabbítását fogom kérelmezni, azon ürüggyel, hogy megbetegedtem. Mikor postára adtam a levelet, oly boldog megkönnyebbülést éreztem, mintha a halálosztó végzet került volna el. - Tehát még húsz napig maradhatok itt - számítottam magamban s úgy éreztem, hogy ez alatt az idő alatt minden keserűségemnek vége szakad. Csak legyen időm, mindent elrendezek majd ... mindent alaposan meg fogok gondolni ... ha elég időm lesz ... csak az a fontos, hogy ráérjek ... mindent átgondolhassak ... igen ... igen, így minden elrendeződik majd - ujjongtam magamban, bár semmit sem tudtam arról, hogy mi (hogy) lesz s tegnap éjjeli fojtó keserűségemben hiába kerestem a választ, vaksötétbe meredt minden út. Az állomásnál egybegyűltek a telep hivatalnokai, a délutáni személyvonatot várták. Elnéztek mellettem, nem köszöntek. Nem igen törődtem evvel, hisz semmi közöm sem volt hozzájuk. Kriska is ott volt az állomáson, kis batyuval kezében. Nem kérdeztem meg, hogy hová utazik. Ő háttal állt felém, egy parasztlegénnyel beszélgetett - azt