Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
(szemérmetes) szemérmes az asszonynép ... tehát egy hölgy volt éjjel az Ön szobájában ... - Alászolgája, jegyző úr. Kimentem az utcára, majd az ablakon bepillantva, megláttam a jegyzőt, aki még mindig a pamlagon ült s csóválta a fejét. Félúton elibém jött Kriska. kipirult arccal, lihegve. Karonfogtam s visszafordultam. Mikor a korzó közelébe értünk, megállt, visszarántott. - Hova akar menni? ... Hisz itt meglátnak - suttogta. - Ne ... ne ... édes ... drága, - könyörgött halkan, mikor magammal húztam. - Ne magázzál engem, hallod Kriska! - szóltam (rája) rá jó hangosan. Lassan, karöltve mentünk végig a korzón az elnémult emberek között. Ránéztem Kriskára, égő, piros arcáról, homlokáról gyöngyözött a verejték, fejét leszegve, imbolyogva ment mellettem. Összeszorított ajakkal, ökölbe szorult kézzel meredtem a szembe jövő arcokba. Hátam mögött suttogás, nevetgélés (hallatszott), a szembejövők kitértek az útból, vártam. Végre ... valahára kitört... Elza állt oldalt, hangosan felnevetett, mellette a fiatal könyvelő (némán rábámulva) néma bámészkodásban. Elza nevetett. Kipattant karom s ököllel belesújtottam a könyvelő arcába. Tántorogva a földre esett. Kriska néma sikoltással ugrott el mellölem, de teljes erőmből magamhoz szorítottam karját, nem bírt szabadulni. Még száz lépéssel mentünk lassan előre. Hátunk mögött ordítozás. Most eleresztettem Kriskát. Futva indult meg, bukdácsoló alakja csakhamar eltűnt szemem elől. Megfordultam s lassan, nagyon lassan visszaindultam. Az emberek szótlanul kitértek előlem. A könyvelő véres arccal már felállt, csoportjukat oldalt hagyva, (tovább mentem) mentem tovább. A kantinban megvacsoráztam. Magamba gyömöszöltem az ételeket, (közben-közben) közbe-közbe visszaemlékeztem Kriska izzadó vörös arcára, tántorgó alakjára. Álmatlanul töltöttem az éjjelt. Az ablak mellett ültem, vártam Kriskára, bár tudtam, hogy nem fog eljönni. Azután, hogy a könyvelöt leütöttem s szabadulni igyekvő karját markolva, tettünk még vagy száz lépést, Kriska sipítva jajveszékelt, kékes-fehérré vált orrát szipogtatta s felemelt alsószoknyájával törülgette könnyeit, fújta orrát. Akkor hirtelen eleresztettem, ellöktem magamtól. Egész éjjel ez a kép kísértett s rágondolva, valami mindig fojtogatta torkom. - Mit bánom én. ha paraszt, mit törődöm a többiekkel... hát magam is paraszt vagyok ... kinek mi köze hozzá. Anyámra gondoltam s nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy miért szállta meg szívemet a szomorúság.
