Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Dühösen figyeltem őket. Természetesen a pénztáros felesége tátotta legnagyobbra a száját, úgy ömlött belőle a rikácsoló szó, hogy a felét nem értettem. A fasor végéről egy piros folt villant szemembe. Felugrottam. - Most jön! Átgázoltam a (bokron) bokrokon, keresztül a cserjésen s egy bükk vastag törzse mellé elnyúltam a földre. - Jó van így is! ... Legföljebb nem találkozunk ma, ... de ha esze van, viszszajön egy félóra múlva. Vér öntötte el az arcomat. - A poklot érdemlem meg ... gyáva, utálatos fráter, ami vagyok ... emiatt a piszok nép miatt elhagynám ezt a lányt! Fejemmel dühömben nekimentem a fatörzsnek, aztán kissé ingadozva felálltam, az erős ütés elkábított. Visszabotlottam a bokrokon át a fasorba, a piros szoknya akkor fordult felém, amikor a cserjésből kiléptem. Az üzemvezető lánya volt. Lefeküdtem, belebámultam a szürkébe vesző égbe. A sétatér lassanként megüresedett, az egyre ritkuló hangokat elnyomta a Maros zúgása. Lenge szellő borzongatta a faleveleket. Elnyúlva, háton feküdtem a fűben, belebámultam a fölöttem hajladozó sötétzöld lombokba, mikor hirtelen egy fehérharisnyás, karcsú lábat pillantottam meg közvetlenül fejem mellett. Felnéztem, a szél ide-oda csapkodta a piros szoknyát. Gyorsan lefogta, két kezével szemérmesen kisimította. - Ej be lusta a doktor úr! ... Nincs jobb dolga ennél? Miért nem udvarol nekem? - Parancsoljon! - ültem fel és zavartan néztem nevető barna arcába. - No igen ... magának nem érdemes ilyen vidéki libával foglalkoznia ,. node szánja meg a szegény lelket doktor úr ... szánja meg, ha mondom ... gondolja meg, hogy mily ritkán látok én ily igaz pesti urat. - De kérem ... nagyon szívesen ... azaz ezer örömmel ... illetve ... - dadogtam. Rettentő dühös voltam, amiért ily ügyetlenül viselkedtem. - Hát álljon már fel legalább! - s megpiszkált a cipője orrával. Karcsú, gömbölyű lába a szoknya libbenésétöl térdig kilátszott. Elfordítottam a fejemet s feltápászkodtam. A lány elfordult, de azért még megláttam, hogy unottan lebiggyeszti száját. - Oh én marha ... én hülye ... meg kellett volna csókolnom a lábát... ügyefogyott marha vagyok - mormogtam magamban. Bosszúsan, szótlanul mentem a lány mellett. Hallottam szapora csilingelő beszédét, de nem értettem. Magam se tudom, hogy mire gondoltam. Néha megéreztem hozzám dörzsölődző forró karját, kemény combját.