Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

a Kriska után valamennyien ... s egymást ölik, mint a vadak ... szóval, be kellett szüntetni az eljárást... - Nohát, mondom, az a Kriska a múltkor a hivatalba jön, hogy ellopták a malacukat, ő tudja, hogy ki lopta el, de nem mondja meg, hogy engedjem meg, hogy visszalopja ... hahaha, hát átfogom a derekán ... tapogatom ... te! olyan kemény a húsa, mint a vas ... nem szól egy szót se ... az ölembe ültetem, nem szól, hanem mikor a szoknyája alját keresem, hát... Felkeltem. - Jó napot - és becsaptam magam (után) mögött az ajtót. A Maroshoz értem. Futtámban nekimentem egy az út szélén fekvő fatörzsnek, az út hátralévő részét sántítva tettem meg. Nem bírtam tovább az otromba beszédet, nyugalomra volt szükségem, hogy gondolataimat rendbe tudjam (hozni) szedni. A hüs, tiszta víz kavicsok (felett) fölött lebegett nyugodtan, a meder közepe felé zöld üvegként csillogott, lejjebb apró, gyöngyszitáló vízesésbe törött. Hűs szellőben meg-megremegtek a partmenti füzek. Körülnéztem: a vidékre leboruló csendben sehol egy emberi lélek. Gyorsan levetkőztem, meztelen lábamat simogatta a meleg fü, beleszaladtam a vízbe. - Hideg ... be jó! - beljebb mentem, majd elrántott a gyorsuló ár. Homokos részt kerestem, lábamat tördelte a sok kerekre mosott, tiszta fehér kavics. Lefeküdtem, fejem az alacsony víz hátán ringott, két kezemet belevájtam a homokba, hogy el ne sodorjon az ár. Fodros hullámok emelgették a testemet, a hideg csillapítóan járta (át) az agyamat. Egy fűszál sodródott orromra, csiklandozott, hangosan felnevettem ... énekeltem. A lenyugvó nap piros tüze felcsillámlott a széles tükörben. - Hihihi ... hihihi ... - hangzott a partról. Felültem: egy meghajlott női alak! Keze csapkodását, vihogását röhögve duplázta a visszhang. Felugrottam. - Kriska ... Kriska! ... - elfordult, felnyalábolta ruháimat, szaladt. Neki a partnak, de a kavics miatt futni (nem tudtam) sem bírtam, a hideg is elbágyasztott, testemről csöpögött a víz. Mire kiértem a füre, már eltűnt a fák között. Félcipőm, harisnyám hevert csak ott mutatóba. Utána vetettem magam, de már messze járt, az ágak karcolták meztelen testemet, arcomba csapódtak, sántuló lábammal nehezen szaladtam. A falu már nincs messze, ha addig el nem érem, meztelenül nem szaladhatok az utcán. Most hátra fordul, düledezik a nevetéstől, önkéntelenül megálltam. - Ityeg a fityeg - kiabálta csúfondárosan s tovább szaladt. Megálltam. Minek kergetném tovább, úgy sem érem el. Visszafordultam, megindultam a víz