Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
M egkerültem a „kis hazat", a fal mentén haladva, a keresztútig, ezt hirtelen átugrottam, két szökkenéssel elértem a fasort. A fák törzse mögé húzódva, a forró napverte árnyékba (lopózkodtam) lépkedtem, lépéseim neszét elfojtotta a gözííírész egyenletes zakatolása. A pénztáros ilyenkor nincs idehaza, a felesége se, ha jó sorom úgy akarja, a gyerekeket meg a kutyát kell csak elkerülnöm. Noha későre jár már az idő ... Az isten tegye akárhova ezt (büdös) a dögöt ... már szimatol... isten a megmondhatója, miért nem szível engem ... egy csöppet sem szível... (No te no!) Ne te, ne! Szerencsésen eljutottam a ház túlsó faláig. A gyerekek elől játszottak, éktelen lármát csapva. A nap pe.rzselöen tűzött kopaszra nyírt fejemre, villámva verődött vissza a nyitott konyhaablakból. Persze, hogy nyitva van ... ebben a melegben csak kinyitja! Egy-két ugrással elértem a házfalat. A kavics csikordult, megálltam. Ha lépéseim meghallja, mielőtt elérem, becsapja az ablakot s megint hoppon maradok. De tányércsörömpölés, rézedények csapkodó kongása hallatszott a konyhából: nem vett észre, rendben van. - Most lefogom ... engem úgy segéljen ... most lefogom ... ha máskép nem, hát torkára forrasztom a szót... Isten engem úgy segéljen ... (a ringyónak). Az ablak (felé) elé (surrantam) suhantam s nesztelenül, hirtelen, két kézzel lecsaptam két szárnyára. Most már aligha csaphatja be. Nem vett észre. Háttal állt az ablaknak, mosogatott. Derékbatűrt szoknyája alól kivillogott fehér kerek lába, kemény háta, feszülő csípője hajladozva ringott. Tiszta lenszőke haja vizessimára fésülve, vastag, piros pántlikás kontyban végződött. Agyamat elöntötte a vér, veszteg maradtam egy ideig, végre lecsillapodtam. - Kriska - hivtam halkan. - Kriska! Megfordult, rám bámult : - Ej, mit keres már itt az úr... eressze el azt az ablakot... ha mondom. - Ne kiabálj Kriska ... nyisd ki az ajtót... egy-kettőre. - Dehogy nyitom ... nem érek én most rá ... menjen a dolga után! - Ne kiabálj Kriska ... annyit mondok, mert beugrom az ablakon, nyisd ki az ajtót... azonnal nyisd ki ... százszor becsaptál már, most megelégeltem. Tiszta, kerek arcával arcomba nevetett, (végigsimogatva) végigsimogatta derekát. Keze megakadt a felhajtott szoknya csücskében, elpirulva oldotta fel gyorsan, eltakarva térden felül is meztelen lábát. Lopva rám pillantott, aztán nevetve elfordult, megint nekiállt a mosogatásnak. - Hagyjon nekem békét, nem látja, hogy dolgom van? - Kriska, utoljára mondom, nyisd ki az ajtót, vagy beugrom az ablakon s akkor megkeserülöd a tegnapi estét.
