Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

feléje ugrott. (Egy) Vén, töppedt bőrű parasztasszony rohant el ugyanekkor visítva a kocsi másik oldalán s egy pillanatra megállva, felágaskodott s szembeköpte a halálraítéltet. - Miért? - kérdezte ez csendesen, inkább önmagától s tenyerével lassan letörölte arcáról a vizet. Hátul újra felharsant a tömeg diadalordítása. Az ember nem értette. Ajkáról csurgott még a vér az őr botütése nyomán s még egyre repültek a kövek feléje, tompán koppanva a kocsi deszkafalán. A kövér vén ló egyszer fájdalmasan felnyerített. Vakítóan sütött a nap, az alacsony piszkos házak tárt ablakokkal hányták feléje lakóik szitkozódó megvetését, a por vastag, fullasztó felhőkben szállt fel körülötte s csak halkan, az utca végéről csillogott csendes békében a folyócska zöld színe. A halálraítélt még egyszer körülnézett: csupa rongyos szegény ember, a város csöcseléke, olyan, amilyen ő maga volt, tüzelt itt most feléje engesztelhetetlen gyűlölettel s mardosta tajtékzó szájjal a halálra induló ember békéjét. - Miért? - kérdezte újra félig hangosan s egyik kísérője csodálkozva feléje fordította arcát. A halálraítélt homlokához kapott s lassan megcsóválta fejét. Nem értette, agyának rozsdás szerkezete megakadva, vakon forogva önmaga körül, mint pattanásig feszülő gőz nyomása alatt, sivított koponyájában. Körülbelül egy óra múlva kiértek a vesztőhelyre. A varjúk éhes felhője riadtan szállt tova, a tömeg izgalma tetőpontra hágott, lassú morgás szállt a földről, a hóhér izzadásos arccal mozgott a halálraítélt előtt, valaki hosszan kántálva énekelt s az erdő lassan ingatta sörényes fejét az egész lázas betegség fölött. Az ég tiszta kék volt és forró, mint a vér. - Az anyád! - mondta valaki s egy töpörödött, vézna vén asszonyt vezetett fel a dombra. A halálraítélt csodálkozva nézte. Harminc évvel ezelőtt látta utoljára, nem ismerte meg. Az arca ráncos volt, a szeme vörös s a keze felszakadva vérzett. Mozdulatlanul állt meg az összekötözött ember előtt, fogatlan szája hápogva, hangtalanul járt s sovány kezeivel sűrűn vetette a keresztet. Azt hitte, hogy már (régen) rég meghalt. Végignézett rajta, a szoknyája szakadozva lógott le róla. meztelen lába rongyokba burkolva remegett a föld repedezett kérgén. - Hóhér! - kiabálta hirtelen egy zsíros hang. A halálraítélt fölijedt s fölemelte (az) arcát. A domb alján kocsiba ülve a bírót pillantotta meg, amint vastag kezével hadonászva beszélt egy alacsony, feketeruhás emberrel. A hasa pöfTedten domborult előre, mellén a sokkarátos, sárga aranylánca s gyűrűs ujjai között vékony pálcika dölyfösködött. A halálraítélt megrázkódott: a kocsi párnás ülésén, a bíró mellett zsírosan fénylő csomagokat pillantott meg s egy borosüveg megcsillantó nyakát. Libazsír szaga ütötte meg orrát.