Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

tudta, a városban mi a szokás s bántotta a gondolat, hogy esetleg gyalogolnia kell; nagyon fáradt volt már. Nagyon fáradt volt már, semmi kívánság , semmi indulat nem éltette (már) s örült, hogy meg kell halnia. Arra sohasem volt ereje, hogy egyszerűen lefeküdjék az árokba s éhenhaljon saját jószántából; mint valami elszabadult, lélektelen gép futott az országutakon évek óta, ide-oda lökődve, robbanva s felborulva s minduntalan nekiszaladva az útját álló törvényeknek. Ha úgy esett, megállt valahol, dolgozgatott s ilyenkor egy darabig vakon forgott belsejében a szerkezet, zúgva, mint rugójatört óriási óramű, míg hirtelen el nem szabadult s tovább nem rohant régi útjain, árkokon, falakon keresztülbukdácsolva, fájdalmas zakatolással. Ami útjába akadt, azt válogatás nélkül magával rántotta vad rohanásában: munkát, boldogságot, lopott kabátot, pénzt vagy dagasztott kenyeret az ablakból; éjnek idején, ha kedve kerekedett, betört egészen ismeretlen parasztházakba s régen - úgy emlékezett - egyszer valakit meggyilkolt, késsel leszúrta, úgy rémlett neki; de azért nem tudta biztosan, csakugyan megtette-e ő maga, vagy pedig csak történetét hallotta-e valakitől? Nagyon régen volt már s élete eseményei úgy keverődtek össze, mint expresszvonat ablakából a rohanó tájak alaktalanul táncoló síkokba. Csak gépfutásának állandó zörejére emlékezett, éhségének kínzó sipítására, mi pillanatig sem hagyta nyugodni, úgy, hogy szinte boldog volt, hogy most megállították végre és véglegesen leszerelik élete megsiketült, őrjöngő szerkezetét. Kibámult az ablakon, üveges tekintete érzéketlenül siklott végig a mező felpezsdült tavaszi életén. Hirtelen összerezzent. Háta mögött megcsikordult az ajtó. Lassan megfordult és pillanatra fellobbanó érdeklődéssel nézett a vékony ajtórésen át benyúló kerek süvegü, sárga arcra. A börtönőr intett, hogy lépjen közelebb. - Félóra múlva - suttogta s rögtön utána eltűnt s az ajtó zajtalanul bezárult mögötte. Az ember visszafordult az ablak felé. (Egy) Szélroham rángatta ide-oda a fűzfa kék árnyát s ugyanabban a pillanatban a messzi bitófa felett ingadozva, széles árnyalással szállt felfelé a fekete felhő. - Ott már lóg valaki! - gondolta s mozdulatlanul tovább bámészkodott. Szeretett volna mielőbb kijutni a szabad levegőre és kitátani mellét, száját a szélnek. Feje fájt és tompán mozgott belül s a nyakán, elől a csigolyákon valami éles nyomást érzett, mintha már egyszer felakasztották volna s a teste most visszaemlékeznék a kötél hajdani szorítására. Összeráncolta homlokát és erőlködve visszagondolt lefolyt életére, de semmi ilyesmi nem jutott eszébe. Megbánást, fájdalmat nem érzett, se félelmet; szíve és torka száraz volt s kiaszott s (már) mint az utolsó években általában, most is épp csak a pillanatnyi