Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

Szerencséjére, még idejében eszébe jutott, hogy meg kell nyomnia a gombot - s megkezdődött a büntetés. Apának térden végig kellett csúsznia a recés kőpadlózaton s nyelvével tisztára nyalnia, egész tisztára, ... de még a legyeket is fel kell nyalnia és minden porszemet és gombostűt... Mérhetetlen keserűség töltötte el a kisfiút, amikor eszébe jutott mindaz az igazságtalanság, amit apa vele szemben elkövetett s akkor senki se védte meg őt, (de) most meg mindenki apa pártjára áll ... Gyorsabban, gyorsabban! kiáltotta s megnyomott egy gombot s apának gyorsabban kellett csúsznia és nyalnia. - Nem kegyelmez neki, hiába! - határozta el s a foga megcsikordult. - Gyorsabban! Gyorsabban! ... Szívébe beleszúrt a fájdalom, fázott és reszketett. Belerúgott a kőpadlózatba, (a fájdalomtól) fájdalmában könnyek gyűltek szemébe. A tetőn csillogott a nedves homály. Körülötte pedig egyre ritkult minden, egyre kevesebben lettek, az angyalok (és automaták) elszéledtek, az ajtókon át (vékony érben) keskeny folyamban szivárgott ki a kék frakkos pincérek sokasága, az árnyékok eltűntek mellőle, szürke, egyenletes fény terült a sivár helyiségre - mint egy hosszú börtön, úgy kongott (némán) s a vastag falakon át csak a távozó léptek egyre halkuló nesze hallatszott (csak), majd az is elhalt s apa csúszkált és zörgött (csak) négykézláb ... A kisfiú megborzongott. Egész egedül volt. Egyedül apával! Kinn esett az eső, hideg volt. S apa oly szegényen, lucskosan mászkált ott az éles köveken, nyelvét már felvérezte a munka, könyörgő (pillantásokkal nézett) pillantásokat vetett rá a csillogó szemüvegén (át) keresztül, (kezét nyújtotta rimánkodva feléje) rimánkodva nyújtotta feléje kezét. A kisfiú (szívét) szívébe éles fájdalom (hasította) hasított. Apa nadrágja térdben kiszakadt, kilátszott két meztelen sötét térde. Elég volt! Hideg volt! A kisfiú felnézett a sárgaréz-gombra, melyet meg kellett nyomnia, hogy apát felszabadíthassa. Ott ragyogott, jobbkézről, fölötte. Fel akarta emelni kezét. De nem (tudta) bírta. Mintha megbabonázták volna, mintha megmerevedett volna egész teste, karja, keze, moccanni se tudott. Apa tovább mászott és egyre vadabbul és egyre rimánkodóbban nézett feléje csillogó szemüvege alól. S nehéz könnyek (folytak) csöpögtek le álláról a padlóra. Kezébe görcs állt. Sűrű sötétség terjengett fölötte, melyből tompa fénnyel csak a sárgaréz-gomb ragyogott ki. (mint a felkelő nap felhők mögül.) Ragyogott, ragyogott, egyre távolabbról, egyre homályosabban (s a sötétségből szelíd zene szállt). Lábát apró éles késekkel (vágta) vagdosták apa hideg (hörgése) hörgései.