Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)

Elbeszélések

a csapóajtó (önműködőlég) önműködően fölemelkedett s a fekete lyukon át a gömb hangtalanul (kizuhant) kisurrant az űrbe. Addigra már a (lift) felvonó is kikerült a gépházból, egy darabig, egyre lassúbbodva, még (szállt felfelé) fölébe szállt, aztán zökkenve megállt: megérkeztek, a kisfiú kiszállt. Kissé hideg volt ott fenn a felhők fölött, a kisfiúnak különösen a lába fázott, be kellett húznia a paplan alá. De (rettentő) oly hatalma volt most, mindenki szótlanul engedelmeskedett neki, nagy zöld bársonylegyezőkkel lehelték izzadt arcára a hűvös szellőket (s apró vörös manók vakarták talpát). Valaki cigarettát akart szájába dugni, elfordította fejét. - Nem szabad! - mormogta félhangosan s kényelmesen tovasétált. Szerencséjére épp idejében érkezett: apa már alig volt pár méternyire a holdtól s (rettentően) fenyegetően tátogatta feléje fekete száját, a szegény holdnak remegtek vékony (arany) karjai, lábai (karjai). Ha csak öt perccél később érkezik, vége van (mindennek). Ráordított (apa) apára, ijedten felállt s mélyen meghajolt előtte. - Na most! - gondolta a kisfiú, torkában forrt a düh, (majd felrobbant) s olyan szemeket meresztett apa felé, hogy attól minden halandó (rögvest) rögtön felbukik, két vörös sebbel szívében. Leült a nagy karosszékbe, mit angyalok s kékfrakkos pincérek (s mindenfajta furcsa automaták) álltak körül, megnyomta az egyik villamos szerkezet gombját s apa rögtön előtte termett, meghunyászkodva, lehajtott fejjel. - Ne csillogj a cvikkereddel! - kiáltotta rögtön a kisfiú, aki utálta a cvikkcrcsillogtatást. - Na most! - mondta újra s örült, hogy most olyan hatalmas, hogy akár meg is pofozhatná apát. De nem volt durva, még csak goromba se, csak keserűbbnél keserűbb szemrehányásokat és vádakat (öblögetett szája) zúdított apára, és oly jól beszélt, oly tisztán, világosan, oly pontos, éles, megdönthetetlen érveléssel, hogy apa még csak felelni se tudott rá. - így csak álmában tud beszélni az ember! - gondolta a kisfiú. Apa ott állt előtte, szégyentől vörös fülekkel, mozdulatlanul. De a kisfiú egyre dühösebb lett... - S amikor tegnap kidobtál a szobából ebéd után! - kiáltotta szenvedélyesen -, mert azt hitted, hogy én (vettem) hánytam el az újságot! Pedig a málé csikas nem akarom eretnek zsuj, zsuj, zsuj ... zúgott szájából a szó. (Rettentő) Nagy felfordulás keletkezett, amikor kimondta az ítéletet. Anya megjelent a háttérben, rimánkodva, összetett kezekkel, mennydörgés, az angyalok zúgolódtak, a gépek csattogtak, Pali és a tanítók lógó nyelvekkel rohantak el előtte, ... de semmi sem használt, a kisfiú majd elájult (a dühtől) dühében, szinte tombolt már, apró ökleivel csapkodott a levegőben, egy (regiment) ezred katonaság vonult fel ellene harsogó trombitaszóval, csak rájuk fújt s lehelete elsöpörte őket, mint újságpapírt a vihar, a konflisló felágaskodott s a szakácsnénak felbomlott a haja és rárohant...