Déry Tibor: Kék üvegfigurák. Elbeszélések 1920–1929. Versek 1916–1937 (Déry Archívum 2. Magyar Irodalmi Múzeum, Budapest, 1998)
Elbeszélések
nagyok is ... de még a tanítók is bezárva! S hogy szabadulnak majd ki? ... Sehogy! ... Ilyen remekül sikerült a dolog, mégse örült, söt! Inkább valami csalódást érzett s bosszúsága még csak fokozódott, mikor a kapu előtt, az utcán megpillantotta a pedellust, amint négykézláb mászott a kövezeten, ugatott s hátsó nadrágzsebéből diadalmasan lobogott ki a piros zsebkendő. A kisfiú elfordult, felszállt a villamosra; amikor jegyet kért a kalauz, felmutatta a kulcsot, a kalauz tisztelgett, csöngetett, a villamos (fütyült és) elindult s ő gondterhelt arccal bámult ki az ablakon - holnap megint földrajzóra lesz! A villamos jól (szaladt) haladt, csakhamar beértek egy (konflist) lovasfogatot, a ló hiába erőlködött, öreg, himbáló feje egy percre felnyúlt az ablak párkányára és sűrű, lószagú ködöt fújt a kisfiú arcába - de aztán lemaradt, könyörtelenül lemaradt s ök már egy másik (kocsit) fogatot értek be, hagytak el (a következő pillanatban, aztán autó jött.) - külvárosban jártak - majd személyautók mellett haladtak el ... - Még gyorsabban! - toppantott lábával a kisfiú, a villamos repült, az állóhelyeken ordítottak, öklüket rázták az emberek, hogy miért nem áll meg, hiszen belül egész üres ... De hát én ülök benne, gondolta a kisfiú büszkén s tovább rohantak ... Még gyorsabban! - toppantott újra lábával, a (fekete tömegek) várakozók mozdulatlanul álltak a járdán, csilingeltek, a kalauz is lemaradt és hátul szaladt hadonászva, hogy hát álljanak meg, ő is odatartozik - egy perc s eltűnt az utca messzi végén - ennek örült a kisfiú! Aztán megint az iskola elé kerültek. A kisfiú elébb nem ismert rá. ... mintha más színe volna az épületnek - de aztán eszébe jutott, hogy hisz átfestették! S mire újra eléjekerült - a villamos tudniillik körbe forgott az épület körül, körbe szaladt, egyre gyorsabban ... már határozottan felismerte s már nevetett is, mert íme! A hatalmas épület töméntelen ablaka telistele volt fekete fejekkel, (vörös) barna fejekkel, szőke fejekkel, valamennyinek szája tátva, valamennyi ordított, karok nyúltak ki, lóbálva s feléje integetve, az egyik ablakban maga az igazgató hadonászott, rekedt hangján ordítozott, hogy adja ide azonnal a kulcsot, illetve nyissa ki a kaput, mert nem tudnak hazamenni ebédelni - srrr... a villamos áramvezctöje sistergett, kék szikrák ugrottak s ö szem elől vesztette az épületet. Mire újra eléjekerült, már oly sebesen robogott a kocsi, hogy az integető fejek, karok s az épület zöld fala egyetlen tarka folttá olvadt, melyről mint egy hullám szaladt feléje az ingerült ordítás kongó zöreje - de hát hiába, nem tud leugrani a robogó villamosról, kicsi ő még ahhoz! Unta már nagyon a hiábavaló (kiabálást) kiáltozást, erősen bosszankodott, izzadt már, - (egyszerűen) fogta magát, felállt és leszállt a kocsiról. Közben már beesteledett, körülötte zúgott a sötét erdő, de a tisztás ragyogott a holdfényben s (kellemes) kellemesen hűvös volt, jaj de csuda jó idő! ... (Nagyon) Megijedt: fenn az égen mint egy rettentő nagy fekete bogár, apa mászott a csillagok között! Csillagtól csillagig arany húrok voltak kifeszítve,
