Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Előszó

Sfá nul fel fogjuk tüntetni valamennyi eltérést, illetve részletet. Mindezt azonban olyan tipográfiával jelenítjük meg, amely bizonyos mértékig eltér a hagyományostól. A kritikai kiadás általános gyakorlata ugyanis kiemeli a mű véglegesnek tekintett változatát, s az attól eltérő alakokat külön-külön regisztrálja, a főszövegtől elkülönített szedésben. Kiadásunk abban tér el ettől, hogy a szövegváltozatokat egyetlen szedésben mutatjuk be - zárójelekkel és betűtípusokkal különítve el az eltéréseket. A szövegnek ez a fajta megjelenítése egyszerre ad áttekintést valamennyi variációról; s az a körülmény, hogy az író által elvégzett törléseket és javításokat a végleges alakok elé helyezzük - olyan összképet alakít ki, amelyben végigkövethető a stilisztikai megformálás teljes munkafolyamata. Ha úgy tetszik: ebben a formában az író a szemünk előtt önti művét végleges formába. Minthogy szerettük volna elkerülni a túlzott és felesleges részletezést, a szövegváltozásokat csak akkor vettük figyelembe, ha azok nagy valószínűséggel az író kezétől származnak. Ezért például elhagytuk az egyértelműen sajtóhibának minősülő eltéréseket, illetve a központozással kapcsolatos változásokat. E tekintetben a helyesírás mai szabályaihoz alkalmazkodtunk. A szövegek jegyzetelésében is takarékosságra törekedtünk. A korábbi évtizedekben készült kritikai kiadásokból eltérően tartózkodtunk mindenféle értékeléstől; s a keletkezéstörténet tekintetében is igyekeztünk szűkszavúak lenni. Magyarázatainkban, - amelyeket a művek elé helyeztünk - kizárólag a közlésekre vonatkozó adatokra szorítkoztunk - valamint azoknak a tárgyi és életrajzi vonatkozásoknak a megemlítésére, amelyeknek közvetlen köze lehetett a szöveg keletkezéséhez. Az utóélet részletező bemutatását és az ahhoz óhatatlanul kapcsolódó elemzéseket elhagytuk, minthogy a kritikai visszhangot - mint már jeleztük - sorozatunk külön köteteiben kívánjuk közzétenni. A Déry Archívum nyitó kötete az író pályakezdő elbeszéléseit tartalmazza, amelyek többsége a Nyugat 1917-1920 közötti évfolyamaiban látott napvilágot. Ezeket a műveket - Hatvány Lajos nyomán - a kortársak egy része némi malíciával „pubertásos" irodalomnak nevezte, amelyet úgymond a szerkesztő, Osvát Ernő „szabadított rá" a folyóiratra. Okkal, joggal állították ezt? Ennek megítélése nem előszavunk feladata. A szerző szigorú ítéletéről már szóltunk. Pályakezdő terméséből mindössze egy hosszabb novellának, az 1918-ban megjelent A kéthangú kiáltásnak kegyelmezett. Ennek újraközlésétől természetesen eltekintettünk. Viszont válogatásunk élére helyeztünk egy, csak kéziratban ránkmaradt elbeszélést, a Schwarz úr öngyilkossági kísérletéi, amely ismereteink szerint az író első ránkmaradt prózai tollpróbája. (A párhuzamosan keletkezett költemények következő kötetünk elejére kerülnek.)