Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Egyenesen Liához rohantam. Nincs idehaza! Hol van? Nem mondta meg, hogy hová megy. Talán sétálni ment! Keresztülszaladtam a városon, le a gátakhoz. A tiszta levegőben megéreztem a szájamból kiáramló pálinkabűzt. Hő, milyen utálatos. Karjaim kalimpáltak. Felmentem a dombra. Sehol egy lélek. Felkúsztam a zászlórúdra, onnét végigtekinthető az egész part. Nincs itt. Visszamentem a városba, keresztül-kasul járkáltam, legalább egy óra hosszat, a lakásán is kerestem még egyszer. Amire hazaértem, csurgott rólam az izzadtság. Anna már megint valami szomszédjával pörölt, utálom már ezt az egész környéket, Annát, aki sohasem fogja be száját... Lia ott ült (a) szobámban az íróasztal előtt. Úgy tettem, mintha nem is venném észre, kinyitottam a szekrényemet (mint) és elkezdtem rakosgatni. Vájjon mit akar? Mit akar? Miért jött el? Mit fog mondani? Mi történt? Biztos, hogy már reggel óta itt van. - Tibor, Tibor? - Mi az, mi az, maga az, Lia? Oly sötét van a szobában, észre se vettem. - Ugye, már rég mondtam, hogy dobja ki a függönyöket. Leültem a díványra. Lia könnyedén beszélgetett, mintha semmi sem történt volna, mintha semmi mondanivalója sem lenne. Mi történt? Oh, én tudok várni! - Épp el akartam menni, már legalább egy negyed órája várok magára. Szegény Lia! Egy negyed órája! Oh, én várok! - Szeretném tudniillik, ha velem jönne, segítene bevásárolni. Nézze Tibor, szép idő van, kellemes lesz együtt sétálni. Egy fogkefét akarok venni, (és) mégpedig angol fogkefét. Tudja, azt nehéz kiválasztani, mert a legtöbb már néhány napi használat után (kihullik) elveszti a szőrét. Aztán én nem tudok angolul, maga meg tud, tehát nem csaphatnak be. Nagyon fontos, hogy a szálak kemények legyenek és mégis simulékonyak, a nyele meg elefántcsont legyen vagy talán sárga kaucsuk? Oh, én tudok várni! - Különben látja, majd elfelejtettem megköszönni tegnapi ajándékát. Nagyon szép, nagyon örültem neki, igazán nagy örömet szerzett. Nem tudom, elmondtam-e már, hogy nagyanyus meghűlt, kissé köhög, de nem veszélyes az egész, még orvost se hívattam. Szegény Liám! Hogy vergődik! Oh, én tudok várni! - Reggel takarítás közben eszembe jutott Tibor, hogy néhány nappal ezelőtt megbeszéltük, hogy átrándulunk a szomszédba, hajón, ha szép idő lesz. Mikor megyünk? Aztán ne felejtsen el kabátot hozni, most már estefelé hűvös az idő, majd ha legközelebb jövök, felvarrom a hiányzó gombokat. Most már sietek.