Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

cue*?/ &t/> or még, mint most Lia. Több gyereke nem volt. Bizonyára szeretett inni, de soha nem volt részeg, mindent kibírt. Későn házasodott és soha nem volt szerelmes, de voltak (valaki), akik öngyilkosok voltak miatta. Nem, nem, ez nem igaz! Biztos, hogy szerelmes volt (a fér), mert hiszen különben Lia sem lehetne szerelmes. Pedig Lia szerelmes belém. S dehogy lesz rá okom, hogy öngyilkos legyek. Az apja! Az apja éles, keményeszű, élesnyelvű, kárörvendő természetű ember lehetett. Igen nagy fej és aránytalanul kicsi test. Talán embert is ölt, gyilkos volt. Most, most... most kellett volna jönnie. Pontosan kilenc... Már megint megnéztem az órámat. Milyen élhetetlen vagyok! Saját boldogságomat zavarom folyton. Hisz el fog jönni, ha késik is. Vajon el fog (-e) jönni? A víz ott lent, mintha bolond (lenne) volna. Ordít és sikít, akárha vajúdna. És mintha a roppant gödörből ki akarna emelkedni, fel, fel a levegőégbe és, mint óriási vízgömb függne a fejünk felett, minden pillanatban megpattanásra készen, hogy zuhogó, zöld vízbe fullasszon (az egészet) meg. Pedig csillagos az ég, világos kék. Mennyi csillag! Mind engem nevet. Miért nevetnének? Megszámolni próbáltam őket, (közben) kört húztam, a körben hány csillag van? Folyton belezavarodom, melyiket számoltam már, melyiket nem? Először nagy kört húztam, aztán kisebbet, sohase sikerült. Egész kicsit. Elugráltak a szemem elől. Összeszorítottam a fogamat, számoltam. Éreztem, hogy a homlokom belevörösödik. Hirtelen felsóhajtottam. Most ravasz leszek, ügyes leszek. Istenem, a saját vállamat veregethetném meg, olyan jó gondolatom támadt. Lassan felkeltem, egész közel mentem a vízhez és egy hirtelen mozdulattal, amilyen messzire csak tudtam, belehajítottam az órámat. Oh be jó! Csakhogy megszabadultam tőle. Milyen nagyon szeretem Annát! Milyen drága, öreg ember, milyen jó hozzám. Van még valakim a világon, akit úgy szeretek? Hogy vigyáz rám, hogy gondoz! Holnap odaadom neki az egész pénzemet, lehet még vagy nyolcszáz korona. Holnap inni fogok, ötven koronát magamnak tartok meg. Van szíved, szegény Anna pénzéből lopni? Holnap inni fogok, rég nem ittam már, három éve, 1913 február huszonhatodika óta. Holnap inni fogok. Az apám is ivott, abba döglött bele, miért ne igya(k)m én is. Mi lenne, ha a város, az egész város (alatt) alá óriási gödröt ásnék, egy csatornával a tengerrel kötném össze és mire a gödör megtelik, egy ordítással belesülylyedne a város.