Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

A (vak sötétségben) szárazföld felöli vak sötétségben néha idevillámlott a dombon elhelyezett fehér zászló, amint a szél ide-oda csapta. A tenger felől világosabb volt, az ég felette sötétzöld és messze, mélyen benn a vízben, mint egy hunyorgó szem, a világítótorony vetette szerte-széjjel sárga fénycsóváit. Oh! (be szeretek ilyenkor élni) milyen gyönyörű! Oly nyugodt vagyok, úgy képzelem: egy mereven fekvő, kőből faragott síremlék, fekszem a meleg homokban, felettem és körülöttem a meleg éjszaka, amott a meleg víz, mind engem babusgatnak, körülölelnek, cirógatnak, csókolnak. Jön szemtelenül röhögve a szél, belelüt a kabátujjaimba, a nadrágszáramba, az orrlyukaimba, tátott szájamba, cibálja a hajamat. - Hahó, te illetlen, nem tudod, hogy szobor vagyok? S azután felállók, megyek, egészen közel a vízhez, egész közel, tölcsért csinálok a két kezemből, s ordítom: (ho hoi) hoi-hoo, hoi-hoo! S a hang száll a tenger felett, ringva a hullámokkal, szélsebesen, messze, amíg partot nem ér egy szigeten s ott nekiszalad zörrenve egy kivilágított kunyhó ablakának, hogy a szép szőke halászlány ijedten felüti a fejét és gondolja: a vízbefúltak sóhajtoznak a tenger fenekén. Akkor a sziklás part egy barlangjából kiugrik fenekedve egy nagy, bozontos, szőrös fickó és meg akarja fogni a tengert, rávet egy nagy, zöld hálót, amit épp akkor font a szakállából kitépett szálakból. És a tenger feldühödik, háborog és zúg, a hullámok beleszaladnak a háló réseibe és feszítik, hogy széjjelszakadjon! De az erős és nem enged. És nagy kínjában (ef) sóhajtozni kezd el a tenger, hogy a szép szőke halászlány (ijedten fut) az ablakhoz fut és bezárja: künn vihar jár, le kell feküdni. Akkor a (tengerből) vízből kilép a tenger fehérbőrű, aranyhajú lánya, Oriola. Beleül a szőrös fickó ölébe, cirógatja a szakállát, simogatja a pofáját, piciny (lábafejét) csókra nyújtja, kebleihez vezeti a (bal) kezét. És a mikor (ez) a fickó a hálót fogó jobb kezével (a) csípője után nyúl, elengedi a hálót, a tenger nagy, habzsoló szájjal befalja és megnyugszik, Oriola pedig kisiklik a szőrös kezeiből és visszafut a tenger fenekére. És akkor (amaz) a fickó dühösen ordítva visszabújik a barlangjába és kezdhet megint elölről új hálót fonni. Oh, szép Oriola! Szűz és szemérmetlen. Hogy táncolsz (dalolva, meztelensé gednek örülve) a tenger fenekén és hogy neveted a téged áhítozó, meztelenséged látott fenevad kínjait. Ha kinyújtanám érted két karom, feljönnél, úgye, lágyan hozzámlépnél és (elhajolva) ha markolásra nyitnám a (két) kezem, elhajolva félre ugrol úgye, szűziességedet féltve. S jobb oldalamról a balra tűnsz, balomról messze el, már ott (mész) lépkedsz a vízben, befelé a tengerbe, hogy a szívem szakad meg, ahogy utánad nézek. De te könyörületes vagy ugye, két puha kéz fogja le a szemem(et) s ahogy lehajolsz, illatos hosszú hajad az arcomra hull. S (amikor) hátrakapok, csengő nevetés gördül a levegőben, te ott állsz már a tenger közepén, (egy) hullámba süllyedve.