Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

Çoé*i<// Ç7?//or messze vidéken. Az is csak olyan próbálgatás, hogy milyen is volna az ha itt hegy volna. Belefúrta a fejét és kitátotta a száját, meg kitárta a kigombolt, meztelen mellét a rohanó szélnek. - Kész leszek, - kiabálta bele az égbe, »kész«. És belemarkolt kétoldalt a földbe, (mélyen) ami hordja, érzi ahogy teste végignyúlik a földgömbön, (a) kezével mind mélyebben fúr, a beleit markolja és fogja az egész nyomorult kis gömbnek. És aztán lassan elengedi, a (ni) meleg homok szétporzódik a kezében, a vér melegen és lassan fut a testében. - Kész leszek. - Most nézem a tengert. De nem lehet. Elnyúlik és elfut a szemem elől. Szemérmes és puha. Ha simogatni akarnám, elhajolna a kezem elől, mint egy nevető asszony, akit (csókolni akarok) csókkal keresek. És mély, mert nem látok bele. Belesüllyesztem a szemem és fúrom lefelé és várom és akarom: átlátszó legyen és nyíljon ketté. És abban a pillanatban meggörbül ott a víz, (és) domb támad és a (hulla) hullám hahotázva fut a partnak. És ezer hangján zúgva nevet a tenger. Most jut (az) eszembe, hogy köszöntem annak a nőnek ott az ablakban. Vájjon észrevette? Igen, mert egy pillanatra rám nézett és akkor pirult el sötétvörösre az arca. És akkor mégegyszer gyorsan megemeltem a kalapomat, hogy azt higygye, hogy régi ismerőse vagyok és most bizonyára a szobában ül és keservesen sír, hogy észrevették, megismerték, amikor meztelen volt. És minden férfiismerősének kutatva fog az arcába nézni és aztán elpirulni, hátha ő volt, aki látta. És remegni fog és félig meggyalázva érzi magát. Hónapokig kerüli majd a társaságot. Hahaha! (Ugy kell neki.) És az első tolakodó csóknál sírva fogja érezni: Oh! velem már mindent szabad, az egész utca (kurtizánja) kurvája voltam. Mögöttem a dombon (egy) kis vörös folt jelent meg, egyre nagyobbodva. Egy napernyő volt és alatta egy (karcsú) fehérruhás nő. (Sokáig néz körül, a tengert látja, miért nem vesz észre.) Karcsú fehér nyaka van és büszke, fekete szemű arca. Azt hiszem, fekete szeme volt. Miért nem vesz észre? - Hohó, a szoknyája alá látok, kisasszony! Rám néz(ett), azután lassan mcgfordul(t) és (elment) elmegy. Azt hiszem, mégsem kellett volna ezt mondanom, bár igaz, hogy megóvtam attól, hogy szemérmetlenül tovább is lássam. - Eh, - bánja a fene. Felkelt és tovaindult. Lement egészen a vízig. A homokon szerteszéjjel ragyogtak a fehérre mosott kagylók, feljebb, ahova a tenger dagálykor se ér el, a süppedő fehér porban élesélű, zöldesszürke, ritka fűszálak remegtek, ide-oda himbálództak a szélben. Messzerohanó vonat hosszú füttye vágott bele a tenger zúgásába, teste lassan kinyúlt a nyújtózkodó, éles hanggal.