Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Lia

jezsuitáknál már félig mártírszámba mentem, egy újkori Savonarolát sejtettek bennem, éles, gyilkos haragú nyelvvel és mindenre kész óriási akarattal. A kis városkában az emberek ismertek, sokan féltek tőlem és én kerültem a nőket. (így\olt ez végig, illetve majdnem végig, a baccalaureusig. Élénken emlékszem ra\Tán akkor voltam életemben először izgatott. Mert metódust próbáltam, meg akartam mutatni a fogam élét. Az óriási boltíves terem(ben) tele volt fekete ruhával. A legelső helyen ültem, az intézet elsöUanítványa. (Mög) Körülöttem állandó zúgás, a vagy száz kandidátus mozgott,\úgott és a torkukat feszítette az izgalom. Leghátul a hallgatóság, csupa férfi, a\evegő fülledt, forró és előttem lassan ide-oda mozgolódtak a fekete taláros papok. A hasam összeszorult, a torkom száraz volt és éreztem, hogy a szemeim kidüliednek. S most tudtam, hogy mindjárt megkezdődik és én voltam az első. \ S abban a pillanatban, áruikor a nevemet hallom kiejteni s én fáradtan felállók, kisüt villámlóan a nehéz ferhők alól a márciusi nap, a teremnek egy felső, eltört ablakán keresztül behuhog egy szélroham és én azt hiszem, hogy repülök felfelé s akik a teremben vannak, mind mélyen alattam maradnak. Akkor nagy erőfeszítéssel elfojtottam egy hatalmasan nekilóduló nevetést a mellemben és (körű) körülbelül a következő kis beszédeWrtottam! „Tisztelt polgártársaim! A véleményemet kérdezik és a tudásom érdekli Önöket. Engedjenek először egy pár elbeszélő szót magamról mondani: (Két) Két évig az állam által fenntartott gimnáziumba jártam, ahol - egyenesen kimondom - istentelenségre tanítanak éreuen gyerekeket. Önökhöz jöttem el, szakítottam - már tizenhárom éves fejjel -\ családi konvenciókkal (családom józan számítású, szenvedélytelen gondolkodású emberekből állott). Polgári karriert, úgy hiszem, már nem választhatok. Tanultam éjjel-nappal, viaskodtam énmagammal, véremet öntöttem - itt a vérfoltra\mutattam - és elöl voltam mindig, ahol meggyőződésemért helyt kellett állanorn. Marcangoltam és kínoztam magamat, hogy mélységesen tudjam az igazat. \ Nos, uraim, íme: \ - Vallom, hogy nincs isten és hogy sohasem is volt. - Ezt lassan mondtam és tisztán - Hogy nem egyéb, mint egy fogalom, amit maguk, itt jelenlévő és többnyire kövér uraim, alkottak maguknak gyáván és saját erejükben bizalmatlan. Hogy ez a fogalom, ismétlem, amit saját maguk alkottak (isnrétlem), megbocsáthasson maguknak, ha hibásat tesznek, butát vagy rosszat. Hog^ legyen, aki megbocsásson erényes szűzikéknek, akik házasságon kívül közösülnek, szende hitveseknek, akik ha az egyik arcukra a férj pofont ken, másik arcukat\ryújtják a szeretőjüknek, vén, lógós orrú kéjenceknek, akik pénzükért vesznek agyastársat és így tovább és így tovább. \ Vallom, hogy Jézus Krisztus nem volt és nem lesz és ha volt, hát nenvvolt egyéb, mint egy, állandó jótékonykodásával kellemetlenül feltűnni akaró jámbV zsidó.