Déry Tibor: Lia. Korai elbeszélések 1915–1920 (Déry Archívum 1. Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1996)

Schwarz úr öngyilkossági kísérlete

keid véresen találtak volna, szétroncsolt fejjel. Schwarz! adj hálát az istenednek, hogy megmentett most az egyszer. Most már egy kicsit megnyugodtam, ittam egy pohár hideg vizet. Milyen nagy butaságot is akartam csinálni; jó, hogy megóvott az Isten. - De mégis nagyszerű momentum volt az a legutolsó, akkor, amikor majd megnyomtam à ... Istenem! - összeborzadok. El bírom magamat képzelni: nagy sápadt arc, nagy fekete szemem, egyetlen, ami szép rajtam, forrón fénylik a bőr a homlokomon, idegesen felrándult, a fogammal az ajkamba haraptam. Érzem, hogy három pillanat alatt megtörtént az egész életem, ami még hátra van, a lelkem lángot vetett, amely bevilágított a koponyaűrbe, megtöltvén azt izzó, sárga világossággal. Vakító, fehér síkság terült el előttem, a szememből kilövellő sárga lány megvilágította, és Krisztust láttam a keresztfán, egyedül a síkon. Aztán, egy óriási testi megrázkódtatás, mérhetetlen izgalom dagadt szét a testemen, minden porcikámon, vér helyett érzések keringtek az ereimben, testemet nem is éreztem többet, csak a fejem tájékán valami hideg nyomást (valószínűleg a revolvertől), testemet nagy világos fényfoltnak képzeltem el villámgyorsan, óriási pergő érzéshullámnak. Mindezt mikor is éreztem? - igen! - aközött a pillanat között, amikor a revolverem zárjába belecsíptem az ujjamat és az majdnem rögtön reá beesett és én megmenekültem. Istenem, de csak még egyszer tudnék olyan intenzívül érezni, hogy élek, ahogy abban az egy pillanatban. Ha még egyszer venném a revolveremet és odanyomnám a homlokomhoz, nem, nem azért, hogy fejbe lőjem magam, hiszen arról már véglegesen letettem ugy-e? Igen! Hát szóval nincs veszély, hogy mégegyszer rámjöjjön az őrültség, csak érezni mégegyszer, csak olyan gyönyörűnek lenni megint egy pillanatra, mint akkor. Hiszen nem lehet baj. Teljes komolysággal tudom, hogy nem akarok meghalni. Ki is veszem a töltést. Nem, mert hiszen akkor nincs meg a veszély tudata. így: lassan emelem magamhoz a revolvert, a csőbe belenézek, mint akkor (nem sütöm el ugy-e?) odanyomni a homlokomhoz és most erősen gondolni: háromig számolok és aztán megnyomom a ravaszt (de ez nem komoly). De nem is ijedek meg. Nem érzek semmit. Túl nyugodt vagyok. Hiszen még a kezem sem remeg. Vigyázz Károly! - hátha nem is olyan nagyon biztos az, hogy „három"-ra nem sütöm el. - Egy, egy, keettőőő. Nem használ semmit. Bensőmben halálos biztonsággal, a gyáva zsidónak azzal a feltétlenül számító biztonsá-