E. Csorba Csilla: Máté Olga fotóművész. „Nagy asszonyi dokumentum” (Budapest, 2006)
Bevezetés
követett francia nyelvű katalógussal.7 Máté Olga e vállalkozásnak is fontos szereplője volt. Az 1990-es évek végétől megjelenő albumok szerzői figyeltek fel elsőként az alkotó sokszínűségére, és válogattak illusztrációként az eddig pusztán kiváló arcképkészítőként elhí- resült fényképésznőtől aktokat, csendéleteket, konstruktívan megalkotott épületrészeket, új tárgyias stílusú fénnyel pásztázott objekteket. A jelen könyv megírását két kiváló kiállításon bemutatott s Máté Olga eddig ismeretlen oldalát is feltáró képek látványa inspirálta: egyik az építészet, a másik a mozdulatművészet területét érinti.8 Úgy éreztük, hogy a Magyar Fotográfiai Múzeumba utóbbi időben bekerült személyes dokumentumok, az ismeretlen építészeti és táncfelvételek nagyban árnyalják Máté Olgáról akár csak a szakmában élő képet, s mindenképpen indokolják egy önálló, hiánypótló monográfia megjelenését. Ha tehát késve is, de emléket állíthatunk egy sokszínű, a magyar fotóművészet történetében jelentős munkásságot magáénak mondható fotográfusnőnek, aki bár nem határozta meg, de sajátos, egyéni vonásokkal gazdagította a fő irányvonalat. Nehéz és felelős munka válogatni egy igen gazdag oeuvre-ből, amelynek természetesen csak egy egészen kis töredékét ismerhetjük. Hálásnak kell lennünk a sorsnak és a művész ügyességének, előrelátásának, amellyel ennyi képet meg tudott menteni küzdelmes, kalandos, nehéz élete során. Fontos felvételeit szinte élete végéig őrizte, példa rá, hogy a Fenelláról, Rippl-Rónai múzsájáról készített aktot csak 1958-ban adta el a Magyar Nemzeti Galériának, így is köz- és magángyűjtemények több száz képének átválogatása után jutottunk el az itt látható százig, állandóan abban a dilemmában élve: vajon e kis töredék kifejezi-e azt a nagyívű munkásságot, amely bennünk az egész ismeretében kibontakozott? Éreztetni tudjuk-e az általunk nemzetközi mércével is kimagaslónak ítélt tehetséget, tudást, amelyet a kortársak hol elismertek, hol kétségbe vontak, majd halála után hosszú időre elfeledtek? Azt gondoljuk, hogy nem véletlen, mely képek maradtak meg az utókornak: a művész maga is megrostálta életművét, és kíméletlen ítélete után elsősorban azokat a képeket őrizte meg, amelyek valaha, valamikor újságban megjelentek, kiállításon szerepeltek, vagy valamilyen
