Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
I. Ifjúság - Üzenet Lackónak
Üzenet Lackónak Nem tudom, eljut-e majd a kezedbe e tébolyító üzenet, fenyősikolyú szavam még utolérhet-e, Lackóm; itt sírnak a holtak, az élve maradtak, mindenki temet, én álmaimat, s akiket éjszaka lőhettek tarkón... Sikkan a vértől a sár, már véres az arcom, a mellem, lehet, hogy engem is elnyel a sikkanó sár, már zeng is a Requiem Aeternam. Hajnalban egy harckocsi járt itt, kitépte az embereket az élők öléből, s a kedvesem is, nem védheti meg se karom, sem az ajkam. Most vakon élek a sáróceán szigetén a falumban, nyálkahínár ölel át: unalom, pókként fon be az ősi sötét. Már hallgat a fegyver, a gránát se robban, most lopja a marhavagonban a szovjet szeretőmnek lenszőke szemét. Ember akartam én lenni, nem ostoba gép, mely szívtelenül kalapál. Ember akartam én lenni, nem meztelen állat, mely bambán bőg a jövőbe... Én nem a gyárat, az embereket szeretem, a fűrészgépnél a harkályt, vagy azt az anyót, aki itt botorog csontujjú botjára ledőlve. Úgy hittem, ó, bohó álom, milyen gyermek vagyok még, pedig ez a fél év elvette gyerekkorom, s a kamaszkor alázata vagy nyafogása de eljárt, s nemrég lehet, hogy már férfivá érlelt e búzamagéletű forradalom. Emlékszel az őszre, a parkra, a vérzőn buggyanó szókra, lassan elúsznak a múlt és a nemlét tajtékos iszapján, megszenesednek a szóparazsak, emlékké aranyozza őket a gondolat: értelem, ész karjába bután beledőlő örömlány. Oly furcsának tűntek a szók: Isten és honszeretet, vak monoton dübörögtek szívemben, mint most a sakálfogú tankok, azóta bevájta a szívbe a halálsikoly, s a dombok, melyek szegik a tereket, testemmé vált a föld, vérző valósággá a hangod... 1956 vége/1957 eleje 23
