Zsille Gábor - Szondi György (szerk.): Bella István - Hang-kép-írás 3. (Budapest, 2008)
III. Az utolsó évek - A költő esteli védőbeszéde Hitvese Színe előtt
... Nos, hát... az... az úgy volt... még ki se tetted a lábad az ajtón, a kulcstartón még szomorún lengett a kulcsom a kulcsod után, és már futva futottam, tenni, amit kell: beágyazni az ágyunk. Be is nyitottam azonnal nagy rössel a hálószobánkba, és vissza is hőköltem ahelyt, mert mit láttam, O, Uramisten!, még most is elpirulok, s eltakarom a szemem meg az arcom! Ágyam üres volt, lepedőm nagy morcán egymaga árvállt, a paplanom, ó, igenis az enyém a te paplanodon feküvött, kispárnám meg paplanod és nagypárnád közibe fúrta fejét be,- tőlem leshette el a piszok, mert látta, láthatta, de hányszor, nagy, busa fejem - ez a te szavad! - a vállad, a nyakad közibe furakodni bent, a szobában a levegő ekkor hullámlani kezdett, és úgy valahogy, ahogy a leggyönyörűbb mátkapár: a Balaton meg tükörasszonya, a kék ég szeretkezni szokott a szigligeti napszélben, a paplanom két sarka az ágyad szélén megfeszült, megmerevült, a tiéid meg, mindkettő rúgva kalimpált a levegőben, és mintha valami neszt, ágynyikorgást és sikítást hallottam volna! Sóbálvánnyá meredtem és szinte vakon behúztam az ajtót, majd odadülöngtem íróasztalom mellé, s lerogytam a székbe: ó, Uramisten, mi volt ez, mit láttam, a káprázat incselkedése, végem van, úgy látszik, végem, ez már a delirium tremens U Majd csönd odabent, és én is visszaocsúdtam magamba, és minden erőm maradékát összeszedve odasettengtem hálószobánkhoz, az ajtó üvegén nagy csönddel húzva félre a függönyt, újra belestem: csöpp zaj, a párnád, paplanod oldalvást feküvött lepedőjén, ez pihegett, az meg összekucorodva, görbedten, mint a holdmacska maga hátát sarlózva szenderedett nagy szelíden; az enyimek meg hasra feküdve nyúltak el, szuszogtak lepedőmön, a paplanom horkolászott is kicsinyég, pedig, ahogy mondani szoktad, fizikai nonszensz, hogy valaki a hasán fekszik és horkol. Hol volt már akkor a nagy szándék, beágyazni az ágyat, hisz oly édesded aludtak, oly kisdedmód szenderegtek, mint két csecsemő szerető, nem volt, és teneked sem lett volna szíved - jól tudom én - álmukból fölverni őket. Látom már, mosolyogsz, igazam volt, sutba dobva bűnöm: nem tettél volna te sem másképp, no, de ha így van, ha feledve, mi történt, mondd, nem kellene épp őket követnünk^ Ne utánozzuk őket, ne bújjunk oda - no, nem gruppenszex! - közibéjüki Dobd hát már le ruhád, ahogy én is, hiszen ma, ahogy látod, oly gondos és rendes voltam, hogy már... előre meg van vetve az ágy! 104
