Benedek Anna: „…mit tesz a fény…” Nádas Péter fotográfiái, 1959-2003 (Budapest, 2012)

E. Csorba Csilla: Kapcsolódások

elmélyednek, ahogy az évek nemcsak az arcokra varázsolnak ráncokat, hanem a lelkekre is, és ahogy mindez az idő áramlását idézi". Az évszakok változását megélt, kérgükön erős barázdákat hordozó fák ábrázolásának kitartó kísérleteit Stieglitz méltatója szerint talán az a kimondatlan érzés motiválta, hogy egyszer maga előtt lássa a halált, rögzíteni tudja a kiszáradó fa méltóságteljes végnapjait.

S az egyre beljebb, magánéletének szűkebb környezetéhez centinként, fénycsíkonként közelebb kerülő fotós számára a tárgyi valóság lassan elemeire hullott: hosszú éveket töltött a föld és az ég, a lent és a fent kapcsolatának „fény-képezésére", fénnyel való kutatására. „Ám idelenn hiába ült el a szél, a hullámzás ettől nem szelídült, fönn pedig ugyanúgy sivított, fütyült, s bár néha úgy tetszett, mintha kissé megvilágosodna végre, mintha a szél a felhőket felszakította volna a hold előtt, de gondolom ez éppen úgy az érzékek csalása volt, mint a remény, hogy a veszélyes szakaszon hamarosan túljutok..." (Nádas Péter)

Stieglitz az 1920-as évek elejétől hosszú éveken át bámulta az égboltot, s kísérletezett a megfoghatatlan, a pillanat törtrésze alatt is változó, absztrakt képet mutató felhő-formátumok fotózásával. Képeit équivatent-eknek nevezte, jelezve, hogy nincs lényegi különbség e semmilenyomatok, fehér illanó pamacsok, formátlan égi tünemények, ég és föld között lebegő és a többi, földhöz tartozó figurativ képei között. Ugyanaz a cél vezette. „A sötétbe akar belelátni, belefényképez a fénybe" - az alulról felfelé tartott kameraállásban felcserélődik a lent és a fent, a különös, mindennapitól eltérő fénypászmák bevilágítják a képen a horizontot. Gépével nem emelkedett a magasba, nem repült a felhők közé, a „fénytörés mennyországába, a hetedik paradicsomba". A világosság és sötétség folyamatos, kiszámíthatatlan változása, a felhők feletti kis résre nyíló ég elérése izgatta.

Jorgosz Szeferisz görög származású költő hallatlan precizitással rendszerezett hagyatékából 2500 kis, átlátszó zacskókba rendezett, eredeti negatív került egy alapítvány archívumába. A költő-diplomata gyakori utazásai során sokat fényképezett néptelen városokat, a múlt kövei közül előbukkanó nap fényét, antik épületek maradványain felsejlő árnyékok kontrasztjait. Izgatta a „tisztán" látás, a pontosan beállított lencse élessége, a fénnyel modellált sziklák hűvössége, időtlensége. A fény című versében írja: