Pasqualetti Zsófia (szerk.): Tücsökzene. Rajzok egy élet tájairól, 1945-1957 (Budapest, 2000)

Tücsökzene

158.

A tűnődés, mely fájt; vagy jólesett, s mert segítette az emlékezet, kezdte szavakká alakítani a világomat. Mihelyt valami rajz őrizte, kép, megfogalmazás, rabom maradt az illanó varázs és arany lett a nap boldogtalan bánata, boldog, teltfényű arany.

Ezért szerettem meg a verseket, ezért aggattam tele csüggeteg lelkemet mások örömeivel: s hogy én is írtam, így vesztette el különbségét jó és rossz: gyönyörű lehet a kín, s nem én vagyok, - a mű, a vers a fontos! Es ez, ez nevelt félre: lassankint jobban érdekelt az életnél a róla mondható, a fényes Napnál a fényszárnyü szó.

164.

Mégse voltam elvont élettelen, csak míg tűnődtem. Olyan elveken törtem tapasztalatlan fejemet, amelyek mindenütt érvényesek és mindenkor: Föltétien Igazat szerettem volna; tétel s cáfolat egyszerre és egyformán érdekelt; de ha, sokszor, már kétségbeesett bennem az ész, hát megráztam magam és tettem, vakon, indulatosan, amit a test, az ösztönöm súgott, így zötykölte együvé valahogy a jövőt bennem érzés és tudat: emésztettem olvasmányaimat, ittam a tüzet, etterr^a vizet, tükröztem ezer ellentétemet, s lettem, ha nem is következetes, de hajlékony, s végül természetes.

165.

Azt mondod: nem? Óh, Első Jelenés, felejtenél? Vagy talán már nehéz, nagyon nehéz már ébredni? Lehet, hogy csak elkezdtem az életedet és túlkorán magadöa hagytalak. Emlékszem: mikor összeraktalak (fényből, mesékből,' csöndből, gyöngyvirág illatából, semmiből s így tovább, az öncsalás ős receptje szerint), mondom, amikor, ámuldozva, mint kezdő varázsló, készítettelek, száz vagy ezer, lelkemből épített titoknak adtam benned új nevet, a vágynak, mely a jövőt élteti (ahogy a multat az emlékei) s csak mint álmommal játszottam veled. Első Szerelem, nem voltál enyém?

Mi az egész mindenség, ha nem Én?

6