Thuróczy Gergely (szerk.): „Vénusnak szép játéka”. Erotika a magyar irodalomban (Budapest, 2004)
Dávidházi Péter: Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben
tiszta eszthétikai érték, azt nemcsak elemezni, hanem méltányolni, sőt élvezni is tudom, jóllehet oly környezetből kell kihámoznom, mellyel a legnagyobb mértékben ellenszenvezem: egy léha erkölcsi felfogás salakjából.” Mégis különbség, hogy Horváth már nemcsak erkölcsi szempontból ítél, hanem a magyar kultúra fejlődéstörténeti hivatását félti a szabadosságtól. Szándékuk szerint és főtémájukat tekintve ugyanis az irodalomtörténészekToldy Ferenctől egészen Horváth Jánosig arról írtak, hogyan teljesítette a magyar irodalom a maga nemzeti küldetését: Toldy 1865-ben megjelent irodalomtörténeti főműve mint a nemzeti eposz funkcióját átvevő tudományos nagyelbeszélés arról szólt, hogy a magyar nemzet hogyan vívta ki helyét a művelt európai nemzetek sorában; a Millenniumon Beöthy Zsolté arról, hogy a magyar irodalom mint a nemzeti lélek megnyilvánulása hogyan adott erőt a nemzetnek viszontagságos léte fenntartásához és a keletről veszélyeztetett európai civilizáció megvédéséhez; Horváth János hatalmas tudósi életműve mint összefüggően olvasható nemzeti fejlődéstörténet arról, hogy a magyar kultúra hogyan talált magára fokozatosan, amíg tiszta öntudatra jutott a nemzeti klasszicizmusban, melynek irodalmi eszményvilága szerint a művészi szép gondosan összeegyeztetendő az erkölcsi jóval és tudományos igazzal, s nem sértheti meg azok létérdekeit. Ehhez képest nem meglepő, hogy Beöthy az egyetlen olyan tanulmányában, amelyet irodalmi nőalakról írt, a Buda halála Mikoltjának bűntelenséget sugalló megjelenését részletezi nagy beleéléssel; vagy hogy Horváth az 1932/33. tanévben Ady költészetéről, főként annak „élet—erotika—halál” motívumhármasáról szólva és Zrínyit idézve arra figyelmeztet, hogy csak egy föld- és anyagfeletti művön szüntelenül munkálkodva lehet szert tenni benső nyugalomra, s hogy Ady költészete épp ezt a lelki csendességet veszti el, „mihelyt a puszta életuraság ösztönkörébe lép”. Az utóbbi intelemről eszünkbe juthat, hogy a szüntelen munkálkodást századokon át prédikációig javallták az erotika kísértéseinek ellenszereként, például Decsi Gáspárnak a paráznaság- ról szóló prédikációjában (1582) maga Horváth is csaknem szóról szóra ugyanezt olvashatta, s eltűnődhetünk azon, milyen irodalomfelfogás jóvoltából illeszkedhetett be e valláserkölcsi intelem ennyire zökkenőmentesen egy irodalomtörténeti előadásba. Szerelmi költészet, főként ha szerelme „tiszta”, „őszinte”, „odaadó” vagy akár „szenvedélyes”, még összefért e koncepciók nemzeti eszményével és az irodalom hazafias küldetésével, de vérbeli erotikus költészet már nem, vagy csak marginálisan, s a nemzeti költőt az irodalomtörténészek meg is védik az ilyesféle méltadanságtól. Feltűnő, hogy eszményítetlenül milyen kevéssé szabad érinteni a szerelem testi élményvilágát; Iluska két szép térdecskéjéről, amint kilátszik a vízből, még szó lehet az irodalomtörténetben, de ami ennél intimebb testtájakat sejtet, netán mutat, arról már alig. S bár Petőfit az 1986-ban megjelent Magyar Erato című szöveggyűjtemény azért hagyta ki (Vörösmartyval, Arannyal és József Attilával együtt) válogatásából, mert szerkesztője, Réz Pál (mint szíves szóbeli közléséből tudom) egy Lotz Károly: Illusztráció Petőfi János vitézé hez (PIM) 7
