Thuróczy Gergely (szerk.): „Vénusnak szép játéka”. Erotika a magyar irodalomban (Budapest, 2004)
Dávidházi Péter: Egy testrész hűlt helye, avagy erotika és elfojtás az irodalomtörténetben
függesztették tanári állásából. Pedig Babits, az Erato: Az erotikus világköltészet remekei című antológia (1921) fordítója és szerkesztője, saját költői hitvallásaként mégiscsak egy tartózkodó, inkább takartan sejtető, mintsem gátlástalanul szókimondó kifejezésmódot hirdetett, már 1909-ben programszerűen átvéve (és Arany előtt tisztelgő szonettfüzérébe illesztve) a Vojtina ars poétikája két sorát: „Midőn legszebb virág a mályva-rúzsa: / Köténybe rejti kis bokrát a múzsa”. Csakhogy épp itt a bökkenő: bár a bibéjét kimutató és élénk színű „mályva-rúzsa” ellentéteként a „kis bokrát” alighanem egy szerényebb virágokból válogatott bokrétára, azaz kis virágcsokorra akarhatott utalni, a múzsa köténybe rejtett (mije?) kis bokra óhatatlanul valami izgalmasabbat is eszébe juttat az embernek mint egy virágcsokor, és testközelibbet mint a lehetséges mitológiai, irodalmi vagy politikai utalások, mégpedig ugyanazt, amit egy Aranynál is régebbi poéta, Földi János, szintén botanikai hasonlattal mint a Pásit nevű szép leány gyepét, annak is „jeles közepét” emlegetett, irigyelve a boldogot, aki rá „gyepelni” ledűlhet. Vagyis a képzettársítást kiváltó Arany-verssor jelzi, hogy az erotikus jelentésképződés ellen akkor sincs biztosíték, amikor éppen azt hisszük, hogy van. Ahogy talán a Tetemre hívás végzetesen évődő Kund Abigélje sem gondolta, mit is mond azzal, hogy kedvese, Bárczi Benő „tudhatta, közöttünk nem vala gát”... A nemzeti jellem tisztaságáért vagy az irodalom hazafias küldetéséért elnyomott erotikus költészet állandóan visszatéréssel fenyeget. Veszélyes közelségét a nemzeti klasszicizmus jelképe, maga Arany János Bruno Braquehais: Vízbe néző női akt (MNM) is érezte, s a szó szoros értelmében igyekezett elidegeníteni. Mint a szakirodalom régóta számon tartja, nemzeti eposzaiban a gerjedelmüket vállaló vagy az erkölcsösség útjáról letérő nőalakok külföldiek és mellékszereplők, szemben a magyar főhősnő példás önfegyelmével. így pillantjuk meg a magyar udvarhölgye ágyába szökő bosnyák fejedelem-kisasszony érzékiségének tobzódó játékát („Odafeküdt mellé, csókolta, ölelte; / Gyenge fehér vállát pirosra lehellte”), amikor is Arany siet közölni olvasóival, hogy minden efféle milyen távol áll a szóban forgó udvarhölgytől, azaz Toldi Miklós áhított Piroskájától, aki már a Lajos királyba szerelmes leány neki megsúgott vallomását is elhűlve hallgatta, mert ő ilyen nyíltságra „a világért se” lett volna képes. Ugyancsak Piroskához mérve találtatik könnyűnek Eszter, a lengyel Kázmér király zsidó kegyencnője: amikor a lakomán megpillantott egzotikus szépség után sóvárgó, bortól is felhevült Miklós álmatlan várakozás után végre beléphet hozzá, és szinte önkívületben letérdel az áttetsző selymekből kifeslő lány elé, hogy annak „fehér lábacskáit” zavarában mosni kezdje, e lábacskák „piros szép körmeit” látva eszébe jut „az ártatlan Piroska”, akihez hűségesnek kell lennie, mire a kacéran mosolygó arcba zúdítja a mosdóvizet, s káromkodva-nevetve kirohan. (Vajon mi történt volna Miklóssal, ha Eszter mondjuk gyöngyházfehérre vagy tengerzöldre festi szép körmeit?) Jodovna, a cseh amazon gátlástalan sóvárgását Arany szintén nem tulajdonította volna magyar nőnek, sőt e szőke szépséget már annyira el akarta választani a nőiség hazai fogalmától, hogy a testvérét „egy hév ölelésért” feláldozni kész némberre Miklós mint „neme-hagyott” lyányra gondol viszolyogva, és felajánlkozását pillanatnyi megingás nélkül, „Máglyára boszorkány!” felkiáltással utasítja vissza. Ha nem is máglyára, Jodovna végül akasztófára kerül, s a „Csúnya bitón függő szép ifjú leánytól” Miklós szeme „elirtódzott”; bezzeg nem irtózott el az Arany János nőalakjai című könyvet (1917) író dr. Radnai Oszkáré, akinek 9
