Kádár Anna: Titkos átjáró. Múzeumi mesekönyv (Budapest, 2019)

Ötödik fejezet

Óriási terem volt, benne rengeteg tárggyal. K. Dezső szíve megdobbant. Mennyi izgalmas szag és hang, micsoda érdekes felületek! Parfümillatú kendők, csilingelő érmék, puha karosszékek, megannyi felfedeznivaló kuckó és búvóhely. A termet relikviatárnak nevezték, egy óriási raktár volt, ahol egészen hétköznapi tárgyakat őriztek kincsként.

Ez vicces! - kapta fel a fejét Jeromos. - Igazából nem is kincsek?

Dehogynem! Sőt, irodalmi kincsek mosolygott Henrik -, de türelem, minden kiderül a maga idejében tette még hozzá és so- katmondóan tekert egyet a mandzsettagombján.

A vakond kiderítette, hogy a relikviatárban relikviatárosok dől goznak - folytatta Henrik és kényelmesen hátradőlt. - A vakond nem pontosan értette, mit jelent ez, de úgy érezte, a szónak mogyoró íze van és kissé érdes, de izgalmas tapintása.

Akármilyen bonyolult is volt a nevük, a relikviatárosok csakhamar megszerették a vakondot, értékelték, hogy finom bundájával mindent megtisztít. A gondosságon kívül volt egy másik nagyon hasznos tulajdonsága is: folyton kérdezett. Minden tárgyról megkérdezte, mire való, miért kell megtartani, nem fért a fejébe, mitől lehet értékes egy fogpiszkáló vagy egy félbevágott nyakkendő. El kellett neki magyarázni, hogy minden tárgy egy fontos történetet mond el egy híres íróról, és ezért kincs.- Mint a nagymamám rajza?

Pontosan. A nagymamád rajza a tör30