Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)
A zsidó fordulat grafikájában
kortársaiét, ismerjük jól a stílusokat, a nagy, szép íveket, vagy az apró részletekkel megelevenedő nyüzsgő világot. Tudjuk jól, voltak mesterek, voltak iparosok, s voltak kóklerek a könyvgrafikában is. Nagy korszak-e valóban? Mit nézzünk benne? A könyvcímeket? Mi tagadás, a jegyzék — finoman szólva — vegyes. Mindannyian, akiknek valamirevaló könyvtára van, őrziink néhány, esetleg néhány tucat könyvet a 300-egynéhányból. De sok a cím, amelyet nem tartanánk a lakásunkban semmi pénzért, s még akkoriban sem vettünk volna meg. A jegyzék készítésekor műiden egyes kötetet kézbe vettem. A szerző és a könyveim — határozottan állíthatom — nem jellemző a címlap- vagy borító-grafikára, s még kevésbé a belső rajzokra. Engel Tevan kezdettől fogva erényként gyakorolta, ami esszenciális maradt könyvgrafikáiban és szövegillusztrá- cióiban mindvégig: nem könyveket illusztrált, nem is jeleneteket, legtöbbször csupán egy, a szöveg-tengerből saját maga kiemelte félmondatot, kifejezést, apró mozzanatot. Jóllehet illusztrációk, rajzai majdhogynem függetlenek maradtak a vegyes értékű szövegektől. Vagy éppen elrugaszkodtak tőle? Akárhogyan volt is: grafikusi pályájának íve a könyvillusztrációkkal kezdődött, de grafikus pálya volt, s ezért nem tört meg, amikor - maga már mester volt - a könyvek hirtelen elmaradtak: tudta folytatni az ívet a levegőben is. Es hogy mit gondoljunk magukról a könyvekről, a vegyes értékű könyvek illusztrálásában felépülő életműről? Ne a könyvcímeket nézzük: magukat a rajzokat, akár — képletesen szólva — ki is vágva őket a könyvből, a borítólapból. Romlékony, múlandó anyagból épült az ouvre e része. Mondjuk, agyagból. S vajon csak Engel Tevan életműve? Legyünk őszinték magunkhoz: valamennyiünké. Akik írtak, szöveget vagy zenét, rajzoltak, szobrot csinállak, de még azok is, akik mások számára látható nyom nélkül tették dolgukat az életben: anyagot csak a kor adhatott a kezünkbe. A vályogban agyag van, és törek. A vályogház is megáll 100-120 évig. Ha csak ennyi a rajzok maradandósága, az már elég: ennyi időt valóban maradandóságnak nevezhetünk. Nem a rossz könyvek védelme, s egyáltalán nem a rossz kor apológiája, amit mondok. Csupán a valóság tudomásulvétele, madártávlatból. A művészi alkotást a kor rendeli meg: ne kerteljünk, mindig is rossz kor; saját magának rendeli. Ki-ki annyira távolodik el tőle, fordid szembe vele vagy válik függetlenné, amennyire tehetsége és bátorsága engedi; és személyes teljesítményét éppen ezen a tudáson kell mérni. Jelképesen szólva, maga Dávid király kérdezi, aki Engel Tevan személyes hőse, barátja, alter-egó-ja lett: zsidó művészet-e, amit Engel Tevan csinál? S kérdezzük mind, nézői: vajon van-e külön zsidó művészet? A kérdés nem szónoki, s nem is szociológiai pusztán. Van, ugye, a rajz, van egy grafikus ouvre-je, van egy-egy kultúra viszonylag öntörvényű művészete. De van-e nemzeti művészet külön? Bármely nemzeté - mint Fülep Lajos kérdezte egykor a magyarról. S van-e, mondjuk, keresztény művészet? Mi a művészetben a keresztény, a magyar vagy a zsidó? Netán a művész? Ezt már kérdezni is alig-alig merészelnénk. Maga a művész, származása alapján? A tárgy? A forma hagyománya? A befogadó közönség érdeklődése? Csak példával próbálhatunk felelni. Van alma és van szőlő. De gyümölcsöt csak mint almát vagy szőlőt ismerünk. Engel Tevan illusztrációi éles filológus — szöveg-szerető — szemre vallottak: a szövegből, amelyhez rajzokat készített, mindig biztos kézzel választotta ki azt a mondatot, amely a narratívában helyzetet jelzett: drámát.
