Kiss Marianne (szerk.): Engel Tevan István 1936-1996. Tanulmányok, emlékezések, életmű katalógus (Budapest, 2006)
„A titokban végbement csoda"
azokat. Elbizonytalanítja a nézőt, elveszi a biztos tájékozódási pontokat annak érdekében, hogy mélyebb, ha úgy tetszik, fájóbb igazságokra figyelmeztessen: önmagunkra, eredetünkre, kapcsolatainkra, tetteink, ítéleteink viszonylagosságára. Mindig új színészek jönnek, minden evidencia megkérdőjelezhető. Kívül vagyunk az eseményeken, mindannyian szinte csak nézői vagyunk a történéseknek, elszenvedői, de nem valódi alakítói. Ez a szendéletmód lehet az oka, hogy nem vonzzák az igazán klasszikus heroikus figurák, a nagy eszméket győzelemre vivő alakok, sokkal inkább a küsmerhetetlen, megfoghatatlan átlagember. Még bibliai hőseiben sem a makulátlanság, hanem az esendőség érdekli. Dávid király „iszonyatos és gyönyörű” története kapcsán is az árulás és a megbánás emberi drámáját boncolgatja: a gyengeség leküzdését, az ambivalens érzések elleni küzdelmet, amely sokszor eleve kudarcra ítéltetett. Az elesettek iránti vonzalma egyértelmű. Zolához, Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez, Kafkához hasonlóan ő is az ártatlanok, a „megalázónak és megszomorítottak”, a gyengék, az áldozatok oldaláról szendéli a világot. Származása, tragikus élményei még inkább elmélyítik az általános emberi értékek iránti elkötelezettségét. A kelet-európai zsidó világ megjelenítése 1982-ben, Julian Stryjkowski Azril álma című művének illusztrálása során bontakozik ki művészetében. A regény titokzatos világa megérinti, s talán mélyen alvó emlékeket is felidéz, melyek a művekbe lopódznak, éppúgy, ahogyan gyermekkora kapcsán Kafka is számos utalást tesz a prágai zsidónegyed misztikus hangulatára. Engel Tevan István az egyes történetekből kiindulva önálló világokat teremt, ám ezekben is elsősorban a humánum, és nem a történelmi pontosság érdekli. Drámai jeleneteiben nincs főhős, inkább a szereplők együtt- létére s ennek következményeire koncentrál. Olykor szinte a hoffmanni miszticizmus hangulatát idézik művei, álom, mesevilág és valóság keveredik bennük. Nem véletlen, hiszen életművében számos Hoffmann illusztrációval találkozhatunk, (pl. a 80-as évek Diótörő tusrajzai) Egyélű hangú, görcsösség nélküli szürrealizmus ez. A művészi látomás és beleérzés őszinte és egyben esendő teremtményei kelnek életre a kompozíciókon, teret kérve a bennük rejlő emberi érzések megjelenítésének. A fentiek tükrében nem meglepő, hogy Engel Tevan Istvánt stíluskérdések sosem foglalkoztatták. A művek stilisztikai elemzése alapján természetesen az ő munkásságában is fel lehet állítani egyfajta korszakolást. Ez azonban mindvégig másodlagos kérdés marad. Mindig a téma a fontos. A kompozícióin fellelhető változások a művészszemélyiség spontán változásainak, tapasztalatainak lenyomatai, nem fűti őket a vágy, hogy minden áron egy korszak jellegzetes művészi tendenciájához kapcsolódjanak. A művész egyfajta csendes krónikásként örökíti meg a világ eseményeit, az örömöt, bánatot, és a szenvedést, „hogy a mű tárgya fölé emelkedve általános érvényű igazságokat mondjon ki.” 111 D. Udvary Ildikó művészettörténész
