Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Utószó - E. Csorba Csilla | Költőkép térben és időben
„MENTOL TOVÁBB TÁVOZIK AZ IDŐBEN, ANNÁL NAGYOBBRA NŐ AZ ALAKJA.” (Jókai Mór: Petőfi halála, 1899) „A jól vagy rosszul nevezetes emberek kéziratai aszerint érdemlik figyelmünket, mint az ő arcképeik. Magunk sem értjük, mint esik, de érezzük, hogy hozzájuk, a nem ismertekhez közelebb tétetünk, midőn képeiket látjuk, s midőn illethetjük a papirost, melyen kezek nyugodott.” (idézi Hőgye, 1992, 6.) Kazinczy gondolatai megegyeznek a 18. század végén és a 19. század első felében oly népszerű Johann Kaspar Lavater művében (Lavater, 1775-1778.) kifejtettekkel az arcvonások, a kézírás és a zseni születésének szoros összefüggéséről. Kazinczy törekvése, hogy gyűjtse kortársai kéziratait, valamint arcképeit, s ez utóbbiak készíttetésére buzdítson, nem függetleníthető attól a lavateri gondolattól, amely szerint a nemzeti géniusz vonásai leolvashatók az arcvonásokról és kézjegyekről (Sinkó, 1989, 193.). „Minden jobb embernek festetni kellene magát, hogy ha kikapja közzűlünk a halál, bírhassuk képeiket” (Kazinczy Ferenc levele Gyulay Lajoshoz, 1817. január 13.). Kazinczyt tehát nemcsak saját arcmása megfestetése ügyében vezette az a szándék, hogy az alkotó emberek vonásai megőrződjenek a közösségként felfogott nemzet számára, hanem ennek fontosságáról, érdekes módon, író-kortársai nagy részét is sikerült meggyőznie (Gyapay, 2009, 16-22; Csatkai, 1983.). Múlhatatlan érdemeinek méltánylására nemcsak akkor érezhetünk késztetést, ha végigtekintünk a kortársak általa is inspirált portrégalériáján, hanem akkor is, ha ennek a sokszor hangsúlyozott akaratnak halála utáni érvényesülését nyomon követjük a magyar irodalom reformkori nemzedékének képein. Kölcseyt például annak ellenére is meggyőzik barátai és tisztelői, hogy ő maga így vall megjelenéséről Kazinczynak:...külsőm, ezen nyomorult alkotmányé test, mindenre alkalmatlan. Szerfelett puha vagyok, s ezen rövidlátású szem, ezen többnyire zúgó fej azt teszik, hogy félve lépjek minden társaságba, hol nagyon ismeretes emberekre nem találhatok." (Álmosd, 1814. április 3.) Az előnytelen külsejéről nyíltan író Kölcsey később mégis többször ült modellt, s a róla készült portrék - különösen Anton Einsle festménye (MTA, 2004, 156-157.) - annyira tetszettek 111 ARCpoetica UTÓSZÓ
