Adrovitz Anna: ARC poetica. Petőfi Sándor életében készült képmásai (Budapest, 2012)
Képleírás és keletkezéstörténet - Orlai Petrics Soma | Petőfi Etelke sírjánál | 1845
született meg 1845 elején a Cipruslombok Etelke sírjáról című versciklus, amely már márciusban önálló kötetben jelent meg. A sorozat költői újdonsága a biedermeier sírköltészet hagyományos eszköztárának megújítása: a ciklus bizarr gondolatok és megdöbbentően modern nyelvi elemek kísérleti terepe. Orlai kompozíciójának fő történése a rituális temetőlátogatás. Ez Petőfi verseinek is egyik központi témája, melynek kifejtésében a sírkertben való járkálás zaklatottsága és céltalansága, a fájdalomba merülő, a veszteségbe belenyugvó tetszhalott létezés érzetei váltogatják egymást: „Gyakran bolyongok föl s le céltalan, / Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - / A drága kislyány sírhalmához érek, / Édes remény tart ottan engemet; / Remélem, hogy majd szívem megreped... / Mért csalnak mindig, mindig a remények!" {Be szomorú az élet énnekem...) - Nem háborítom-e nyugalmad, / Elásott kincse életemnek!/ Ha szívem árva gyermekével, / A halványarcú szenvedéssel / Hozzád gyakorta kijövendek? / Nem fog zajt ütni érkezésem, / Sírhalmod mellé halkan lépek: / Csak csókomat teszem fejfádra, / - Azt is lemossa könnyem árja, - És ekkor ismét hazatérek." (Nem háborítom-e nyugalmad...). A festmény egy fallal körülzárt, gondozatlan sírkertet jelenít meg, a kép hátterében folyó kanyarog, a hegyoldalon egy város kontúrja rajzolódik ki. Középen, Etelke sírja előtt álló alak látszik, ez a helyzet a ciklus egyik hangsúlyos darabjában is megjelenik: „Álltam sírhalma mellett / Keresztbefont kezekkel... / Mozdúlatlan szoborként... / A dombra szögzött szemmel. / Áll a hajós a parton / S a tengeren tekint szét, / Mely koldussá tévé, mely / Elvette minden kincsét." (Álltam sírhalma mellett...). Az elnagyolt festésmód nem teszi lehetővé a fekete atilát viselő férfi azonosítását portréja alapján, kilétét csupán Orlai címadása fedi fel. A figurális alak körül igen eleven és izgalmasan részletezett a „temető-kert" ábrázolása. A halálnak, az elmúlásnak szentelt helyet meghökkentő módon elborítja a dús, élettől duzzadó, zöldellő növényzet, a kompozíció középpontjában életerőt sugárzó, hatalmas fa áll. Orlai itt - Petőfi nyomán - az élet természetes körforgásának, a földi lét múlandóságának és a lélek halhatatlanságának a szerelmi ciklusban is megtalálható toposzait helyezi egymás mellé. „Amott fönn egy csillag ragyog / A tiszta ég legtetején: / De oly gyönyörűen ragyog! / Egy csillagon sincs annyi fény. / És bennem így szól valami: / „Nézd, nézd, Etelkéd e sugár! / Hagyd itt a földi életet, / Menj föl hozzá, ő téged vár." / Fölmennék édesörömest, / De vágyam hasztalan hevit, / Mert, ami fölsegítene, / Eltörve lajtorjám, a hit." (Amott fönn egy csillag ragyog...) KÉPLEÍRÁS 38 ARCpoetica
